Akik keverik Budapestet Torontoval - avagy miért fontos a kontextus?

A napokban került elém egy jobboldali agytröszt által közölt szemle, melynek tárgya a legutóbb bejelentett női főszereplővel érkező Star Wars sorozat volt. A think tankektől szokatlan témát a főszereplő neme indokolta, az említett intézet ugyanis ebben feminista (sőt, LGBTQ) propagandát vélt felfedezni. Az írás negyede foglalkozott konkrétan ezzel a témával, a fennmaradó része az ilyen cikkekből már ismert forradalmi hangú felszólalás volt a politikai korrektség, azaz a PC ellen. Bennem eközben a következő kérdés fogalmazódott meg: „Jó, de itthon mi ellen lázadtok?"

Van egy képünk, amit akarva-akaratlanul ránk oktrojál a média. Ezt látjuk filmeken, ezt halljuk a híradóban, erről olvasunk az interneten. Ez a kép, hogy a politikai korrektség megbéklyózza az önkifejezést, gátat szab a szólásszabadságnak. Azonban, egy alapvetően globális folyamat, ami jelen esetben a politikai korrektség megjelenése, nem vetíthető le regionális szintre anélkül, hogy azon komoly átalakulás menne végbe. Bár a fent említett cikk csupán egy példa, azonban tökéletesen kivehető belőle a PC elleni hazai felszólalások legnagyobb hibája: ezek a személyek nem tudják helyén kezelni a kontextust. Magyarországon ma olyan szófordulatokat használni a PC kapcsán, mint „a jelenlegi politikai klímában ez nem egy népszerű kijelentés, de…" vagy „terror" egyszerűen komolyanvehetetlen. Bár ennek kapcsán a fülnek kellemes forradalmi jelszavakat és valóban létfontosságú értékeket lehet megfogalmazni, mint a szólásszabadság, nem veszik figyelembe, hogy az az erő, amivel ők a politikai korrektséget támadják, hazánkban nem indokolt.

Vannak olyan (nyugati) országok, ahol valóban okozhat problémákat a politikai korrektség és az amiatt támasztott elvárások, azonban az a PC és a Magyarországon PC-nek nevezett önkifejezésmód két eltérő dolog. Az egyik leghíresebb példa erre Kanadából származik, konkrétan a torontói egyetemről, ahol az azóta már Budapestet is előadássorozatával megjáró Jordan Peterson keveredett vitába az intézet hallgatóival, amiért nem akarta használni a nem bináris személyes névmásokat (azok a névmások, amik az adott személyt nem he/she-vel jelölik). Ez különösen figyelemreméltó volt 2016-ban annak a fényében, hogy egy ottani törvény (Bill C-16) bizonyos körök szerint gyűlöletbeszédnek tekinti azt, hogy Peterson szándékosan megtagadta a szabadon választott névelők használatát. Míg kint ez elindíthatott egy valóban fontos párbeszédet arról, hogy a nyelv szerves működése ellenére korlátozható-e hatósági eszközökkel, hogy mi előrébb való, egy ember szólásszabadsága vagy a másik méltósághoz való joga, addig hazánkban szó sincs ilyesmiről.

Magyarországon a gyűlöletbeszéd kategóriát csupán a náci és kommunista rezsimek bűneinek tagadása, valamint a nagy nyilvánosság előtt elkövetett uszítás meríti ki a Btk. szerint, azaz hazánkban a PC semmilyen szinten nem korlátozza a szólás és az önkifejezés szabadságát (hacsak valaki nem a fenti két példát tekinti ezen szabadságjogok beteljesülésének). Amit itthon gyakran PC-nek minősítenek az azzal köszönőviszonyban sincs. A helyes terminus technicus amit ilyenkor használni érdemes a politikai korrektség helyett, az a mások méltóságának tiszteletben tartása. Fontos, hogy erre senki nincs rákötelezve és az egyetlen szankció, ami érheti, hogy az adott, általa leminősített közösségben kevésbé látják szívesen. Azt, ami a fenti példában említett Kanadában egy kérdéseket felvető aktus, hazánkban csupán üres politikai állásfoglalás valami ellen, ami Magyarországon sosem volt jelen, sőt immár 10 éve egy olyan rendszerben élünk, aminek az egyik fő csapásvonala a PC ellenesség.

Ha visszatérünk az írásom kiindulópontjára, azaz a filmek és sorozatok világára akkor láthatjuk, hogy ott vannak olyan folyamatok, amiket fontos kritikusan szemlélni. Sok olyan eset van, mikor bizonyos karakterek kizárólag azért kerülnek bele egy adott műbe, hogy egyes piacokon eladhatóbb legyen (jó példa erre a legnagyobb ún. blockbusterek és Kína kapcsolata), de akár a politikai üzenet kizárólagossága miatt is jogos lehet megkérdőjelezni egyes mozgóképek művészeti értékét. Azonban az nem tekinthető annak, hogy bizonyos etnikai, szexuális stb. kisebbségek megkapják azt a reprezentációt, amit évtizedekig megtagadtak tőlük, és ami gyakran még így sem éri el azt, hogy arányos legyen (elég belegondolni, hogy hány olyan magyar filmet láttunk, ha láttunk egyáltalán az utóbbi években, melynek romák a főszereplői, ha már a magyar társadalom egy jelentős hányadát alkotják). Persze fontos szempont (emiatt kritizálható, ha nem így történik), hogy karakterüket ne az határozza meg, hogy bizonyos csoporthoz tartoznak (hisz így születnek a legsztereotipabb, buta szőke nős vígjátékok), hanem ezen felül legyen kidolgozott jellemük. Az viszont a kontextus ismeretének hiányáról tesz tanúbizonyságot, aki propagandát kiált egy női főszereplő láttán.