Ellehetetlenített egyetemisták
Az elmúlt pár évben a magyar felsőoktatási rendszert egy korábban elképzelhetetlennek tartott privatizációs hullám érte el. Az első privatizált intézményről elnevezett Corvinus-modell a teljesség igénye nélkül olyan egyetemek fenntartási formája lett, mint a MOME, a Miskolci Egyetem, vagy a hazai közéletet az utóbbi időben legjobban megmozgató SZFE. Az alapítványivá vált egyetemek között számos olyan intézmény van, amik bár nem oktatnak annyi hallgatót, mint a nagy egyetemek (lsd. ELTE, BME, DE), de a saját területén kvázi egyeduralkodó, vagy földrajzi elhelyezkedése miatt jelentős intézmény.
Az állami egyetem az új főiskola
Önmagában az a tény, hogy az ország legjobb egyetemei nem a méltán hírhedt közalkalmazotti bértábla világában működnek nem probléma. Az azonban már látszik, hogy az intézkedés nem csak az ország elit egyetemeit érinti, azonban ez a rendszer nem kiterjeszthető az egész felsőoktatásra. Ahogy a 2010-es évek elején a főiskolák sorra vehették fel az egyetem titulust, úgy most az egyetemek válnak sorra magánegyetemekké. Míg az új megnevezés egy elit oktatási intézményt sejtet, addig a valóság teljesen más. Akár magyar viszonylatban középszerű intézmények is magánegyetemek lehetnek, az állam pedig a megmaradt egyetemeire egyre kevesebbet fog költeni. Ez azt jelenti, hogy a hullám végére állami kézben maradó egyetemek maradnak az adott minisztérium befolyása alatt, egyre kevesebb pénzért, elsüllyedve a mocsárban. A Kelet-Közép-Európai felsőoktatási rendszer körülbelül 30-40 év lemaradásban követi az amerikait, így az ott 70-80-as években kezdődő folyamatok hozzánk csak az utóbbi években gyűrűztek be. Az ottani állami egyetemek jelentős részét az úgynevezett community collage intézmények teszik ki, az ezek által nyújtott diplomákat pedig magyar viszonylatban egy OKJ-s papír értékének feleltetik meg.
Elzárt lehetőségek
Az alapítványi fenntartó a magasabb költségeket jellemzően magasabb tandíjakkal próbálhatja kompenzálni. Az állami fenntartás előnye (annak ellenére is, hogy az elmúlt években számos egyetem finanszírozási problémákkal küzdött/küzd), hogy a hallgatók költségeit nem piaci alapon számolják ki, azaz a tandíjak alacsonyabbak ás kevesebb embert érintenek (egy ideális esetben senkit). Ez eddig biztosítva is van, törvényileg meghatározott minden szak esetében, hogy milyen átlag felett maradhat állami ösztöndíjas képzésen. Az alapítványi egyetemeken azonban a tandíjak, valamint a különböző ösztöndíjlehetőségek meghatározásában kizárólag az egyetem fenntartójának van beleszólása. Ez a gyakorlatban az ösztöndíjas helyek csökkentését és a tandíjak növelését jelenti. A kevés ösztöndíjlehetőség és a magas költségek következménye a gatekeeping hatás, azaz számos, kevésbé tehetős családból származó fiatal elveszti a lehetőségét annak, hogy részt vegyen a felsőoktatásban. A különböző területeken vagy földrajzi elhelyezkedése miatt egyeduralkodó intézmények privatizálása főleg emiatt lehet káros, hisz akár egész tudományterületekről zárják ki a tanulni vágyó fiatalokat, akár csak földrajzi-logisztikai okokból lehetetlenítik el őket. Az a gondolat, hogy a privatizációs hullám mértéktartó lesz és az idei intézmények magánkézbe adásával befejeződött igencsak naiv, valószínűleg a Színmű privatizációja körül kibontakozó ellenállás csillapodására vár a folytatás. Aki nem tudja majd a Soproni Egyetemet megfizetni mehet majd Győrbe, aki nem tudja a miskolci tandíjat kifizetni tanulhat majd Debrecenben, a lehetőségek azonban egyre csak szűkülnek és nem látjuk még az alagút végét.
kép forrása: saintnicholasschool.ge
