A társadalom, mint diktátor?
Diktátor: a szóval talán először történelem órán találkozik az ember. A diktatúra egy olyan állami berendezkedést jelöl, amelyben a diktátor, azaz egy korlátlan hatalommal rendelkező, gátlástalan jellemmel bíró egyén olyannyira meghatározza a környezetét, hogy mélységekig lehatolva alakítja kötelékeit, az élet minden szegmensét marionett bábuként tekintve, saját érdekeinek alárendelten.
Szaddám Husszein, Benito Mussolini, Kim Ir Szen… Sokunknak az előbb említett személyek jutnak először eszébe a diktátor kapcsán, ugyanakkor jelen írásomban nem egy személy hatalmáról kívánok szót ejteni, hanem arról, hogy a társadalom hogyan bújik egy testbe, és alakul az egyének életét irányító, a személyes szférákat befolyásoló és meghatározó diktátorrá.
Félelemmel teli légkör: „Mivel csak az a jó, amilyen én vagyok, így minden más rossz és veszélyes is!"[1]
Feltétlen lojalitás: „A dolgok vagy jók vagy rosszak, és ha te úgy látod, ahogy én, akkor te is jó vagy!"[2]
Előítéletesség és egysíkú gondolkodás: Bizonyos módon cselekedni csak azért, mert mások azt gondolják, az a normális.
Mindezekből a sorokból jól tükröződik, hogy ahogyan egy sokszínűséget elutasító rendszer képezi a diktatúra alapját, éles párhuzamot vonhatunk jelen társadalmunk uniformizáló, bármiféle különcséget elvető tevékenysége között. Sokszor tapasztalható az élet különböző területén, hogy egy bizonytalan értékrenddel bíró, szorongó személyiség csak azért válik valamilyen társadalmi elvárás elkötelezett hívévé, mert ezáltal, annak ellenére, hogy értékrendjének teljes ellenkezőjét kezdi el követni, megszűnik a szorongás és egy ideig elhiszi, hogy valamilyen szerves közösségnek lesz a része. A dolgokat tovább csúfítja, hogy a XXI. század digitális eszközrendszere, a social média még tovább mélyíti a sebeket. Bár vannak ellentörekvések, de sajnos az élet számos szegmensében állítanak és hoznak létre olyan „szobrokat" melyeket, ha valaki nem bálványoz, az ellenség kategóriájába sorolják.
Beolvasztás, az egyéni individuum leértékelődése... Mindent tudnak rólunk, megalkotják az algoritmusunkat, a személyes szféránkra behatolva kezelnek minket úgy, mint sok közül az egy. A társadalomban sokszor elveszik személyiségünk értéke, virtuális lábnyomunkat követve felhasználnak mindent ellenünk.
Ehhez kapcsolódóan Yual Noah Harari könyvében olvasottak jutnak eszembe:
„Ma a Netflixre bízzuk, hogy milyen filmet nézzünk, és a Google Térképre, hogy jobbra vagy balra forduljunk. De ha már azt is a MI-től várjuk, hogy eldöntse, mit tanuljunk, hol dolgozzunk és kivel házasodjunk, az élet nem lesz többé a döntések drámája…Többé nem úgy fogjuk látni a világot, mint önálló, a helyes döntések meghozásán fáradozó egyének játszóterét. [3]
Egy közösségnek, mozgalomnak, társadalomnak mindig van szüksége új ellenségre, ellenfélre, aki ellen ellenvéleményt és kritikát fogalmaz meg, éppen azért, hiszen ez válik az összetartó kapoccsá. Ezáltal jön létre az a diktatórikus társadalom, ahogyan emberek csoportosulnak mások kirekesztése érdekében, sőt az őket érintő verbális, nonverbális bántalmazás köré. Egyre motiváltabbá válnak, hiszen az a betöltetlen űr, ami eddig jelen volt az elmében, a közösség tagjaként betöltődik.
Téged beolvaszt a társadalom? Végül kimarad? Vajon jó, ha a gondolatok palettája kizárólag fekete? Vagy érdekesebb, ha színes gondolatok hálója szövi át a társadalmat? Mindenképpen meg kell őrizni az egyéni értékeket, tudatosságot és sokszínűséget vállalva kell tenni annak érdekében, hogy leromboljuk a diktatórikus társadalom azon „bálványait", amelynek az imádatára kényszerít.
[1] https://7koznapi.hvgblog.hu/2020/12/01/a-zsarnoki-szemelyiseg-jellemzoi/
[2] Adorno, TW (1950). The authoritarian personality. New York: Harper.
[3] Yual Noah Harari (2018): 21 lecke a 21.századra . Animus Kiadó. Budapest.59.o.
kiemelt kép forrása: pixabay.com
