A vaspillangók szárnyalása, avagy a hogyan segítik fejlődésünket a határszituációk?

Gimnazista voltam, amikor a történelemtanárunk elhívott az óránkra egy írót, aki saját szemével látta a második világháborút. Ezt manapság élőkönyvtárnak nevezhetnénk – az élményeit mesélve felsejlett előttünk mindaz, ami a történelemkönyveikből nem ismerhettünk volna meg. Tőle hallottam először a vaspillangó kifejezést: olyan eufemizált leírása volt ez a szögesdrótnak, ami évekkel a háború után is kísértette őt, és általa minket is. Volt az elnevezésben valami morbid szépség, hiszen mégiscsak emberek szenvedését, halálát okozó eszközt jelöl, ráadásul a háborúk borzalmaira emlékeztet minket, holott jelenleg is használatban vannak: a határokon. 

A határok mindig is fontos szimbolikával bírtak a művészetben, életünkben. Gondoljunk csak bele, hány kifejezésünk, mondásunk kötődik hozzájuk: „Átléptél egy határt!" vagy „Mindennek van határa", esetleg „Maga határán a tót is úr."[1]. A cikkben azonban ezek pszichológiai jelentőségéről lesz szó.

Karl Theodor Jaspers, 20. századi német egzisztencialista filozófus, elmeorvos egyik fő filozófiája volt az emberi életben bekövetkező határhelyzetek. Ezek olyan, mindenki életében előforduló, de nem mindennapi helyzetek voltak, melyek a változás mezsgyéjére állították az embert, ahol nincs középút, csak a toporgás, vagy a továbblépés. Jaspers definiálta is ezeket, szerinte négy kategóriába sorolhatóak: a harc, a bűn, a szenvedés és a halál. A szavaival élve: „A határhelyzetek – a halál, bűn, változás a világ bizonytalansága – a kudarc realitásával szembesítenek bennünket. Mit tehetek, én e teljes kudarc ellen, melyet – ha őszinte vagyok – el kell ismernem?". Elég negatívan festi le ezeket a változásokat, hiszen a határhelyzetekbe való kerülés többségében nem a személy rossz választásaira, hibáira vezethető vissza (bár nem is mentesíti feltétlenül). Mégis kudarcról beszélünk, mert az életünk nem azt az irányt veszi, amit elterveztünk, a lehetőségeink sötétebbnek és szűkösebbnek tűnnek az eddigieknél.

Jaspers szerint ezen helyzetekben az a legfontosabb,hogyan viszonyulunk ehhez a kudarchoz. Különböző stratégiáink vannak erre, mely nem csak emberenként, hanem az aktuális lelkiállapotunktól függően is eltérnek, ám legtöbbször nem tudatosan alkalmazzuk ezeket, mondhatni ösztönszerűen. A filozófus szerint a hozzáállás is négy elkülöníthető kategóriába sorolható: „[Az első] nem tud a helyzetről, s csak a végén döbben rá; [a második] világosan látja végső egzisztenciája korlátját; [a harmadik] fantasztikus megoldások és vigaszok után kapkod; [a negyedik] őszintén szembenéz vele, és elcsendesedik a megfejthetetlen előtt. Ahogyan felfogja kudarcát, az határozza meg, mivé válik."

De min múlik, ki hogyan fogja fel a sorsát? Mi determinálja, hogy milyen technikákat alkalmaz? A német elmeorvos szerint ezek egyrésze már az első közegünk által, a környezetben, ahova születünk, eldől. Meghatározza a természet, a történelem és a kultúra is. Persze tudatosan meg lehet ezt változtatni: mégpedig prioritások felállításával, meghatározva, mi a lényeg neki. Japsers ehhez hozzáteszi: „Egy különös ösztönre lesz szüksége, amely őt saját létezéséhez visszalöki.".

Két féle irányba indulhatunk tehát a határhelyzetekből: adhatunk autentikus, azaz személyiségünkhöz, habitusunkhoz, élethelyzetünkhöz illő választ, és adhatunk nem-autentikus, tehát másokat tükröző reakciót. Itt is észreveheti az olvasó, hogy nem jó vagy rossz válaszokról beszélünk: bár Jaspers szerint minél inkább sajátunknak érezzük a helyzet megoldását, annál valószínűbb, hogy fejlődésként tudhatjuk majd be ezt az időszakot.

​Mint láthatjuk az ábrán, az autentikus válasz mellé a progresszív szót, azaz a fejlődést társította, míg az inautentikushoz a regresszívet, tehát a minőségbeli csökkenést. A homeosztázis nem csupán az anyagcserénkre vonatkozik: a mentális egészségünkben ugyanolyan vitális szerepe van az egyensúlynak.

Miért is aktuális ez a téma? Tavasszal beköszöntött- na jó, inkább berúgta az ajtót házainkba a koronavírus, és a védőbástyánkként szolgáló karantén. Ezzel, bár ugyan mindenkinek meg kell küzdenie, mégis egy határszituációhoz érkeztünk. Láthattunk számtalan választ: új hobbikat, művészeti, gasztronómiai elfoglaltságokat, tévhitgyárosokat, szabadságharcosokat, újvonalas mém-készítőket és vakmerő kalandorokat. De vajon mennyire volt autentikus, és mennyire a közösségi média és az ismerősök nyomására kialakult válasz ez? Csak saját magunkat ismerhetjük eléggé a válasz megtalálásához. Most ismét közeleg felénk egy hasonló próba. A kérdés az: tudunk-e majd szárnyalni utána, vagy hagyjuk magunkat röpképtelenné válni? 

[1]https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/search/?list=eyJmaWx0ZXJzIjogeyJNVSI6IFsiTkZPX0tPTllfU3pvbGFzb2tfMSJdfSwgInF1ZXJ5IjogImhhdFx1MDBlMXIifQ

Források:

Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába, Bp., 1987.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Karl_Jaspers

Képek:

https://pixabay.com/hu/photos/k%C3%B6d-%C3%BAtvonal-t%C3%BAr%C3%A1z%C3%A1s-magashegy-1209205/