Nem esik messze az alma a hullától- avagy mit tesz velünk a konstans haláltudat
„Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet."
Babits Mihály: Csak posta voltál
Az ember az egyetlen élőlény kifejezett haláltudattal. A felismerés, hogy az élet véges és megismételhetetlen, és megállíthatatlanul telik, rossz érzéseket kelthet bennünk. Ha pedig folyton ez járna a fejünkben, igencsak megterhelő lenne. Így többségében valahová bedobozoljuk mentálisan, hogy csak kifejezett hívószavakra, szituációkra robbanjon ki, és töltsön el minket – pontosabban az elménket - ez az ősi, emberi félelem.
De mik ezek a hívószavak? És milyen változásokat indít ez be?
Jeff Greenberg, az arizonai egyetem professzora betűpótlással vizsgálta meg a kérdést. A kutatásában résztevők a konkrét feladat előtt kaptak egy kérdéssort, amiben vagy szerepeltek halállal kapcsolatos kérdések (pl.: hogy képzeli el a halálát?), vagy nem. Ezután kaptak több szófoszlányt, és mögé kellett írniuk a hiányzó betűket, mint a coff..x..x. Aki halállal kapcsolatos kérdésekre válaszolt előtte, nagyobb valószínűséggel írta a szót coffin-nak, ami koporsót jelent, mint coffe-nak, ami pedig kávét. Hogy mit jelent ez? Mint ahogy a pókhálóba keveredett légy megrezegteti a szálakat és riasztja a ragadozót – nem éppen szándékosan-, úgy működik az agyunk is. A hallott szó, vagy mondatfoszlány asszociációkat, hasonló kifejezéseket idéz fel bennünk, így lesz tehát a látszólag ártalmatlan k betűs szóból koporsó, és nem kávé. Bizonyára az olvasóval is megtörtént már, hogy úgy gondolta, egy ismerőse flörtöl vele, és onnantól az egyébként hétköznapi beszélgetésekbe is bele-bele látta a romantikus vonalat- még ha csak egy tollat kért is tőle az illető.
Ezek után nem is csodálkozunk, hogy Raoul Bell bebizonyította: a túléléshez szükséges szavak hozzáférhetőbb, nagyobb memóriát eredményeztek. Egyszerűen jobban eszünkbe jutnak az igazán „hasznos" kifejezések. Ez különösen igaz, ha konkrét tárgyi dolgokról (mint például almáról) volt szó, és nem olyan absztrakt fogalmakról, mint a kitartás. A halállal kapcsolatos szavak azonban nem segítették az emlékezést. Nem is csoda, gondoljunk csak bele, milyen érzések kavarognak bennünk már csak a szó olvasásakor is!
Manapság csupa szörnyű híreket hallunk a televízióban, olvasunk az újságokban vagy az interneten. Kirabolta, elverte, megcsalta, eltűnt, meggyilkolták… a halál és a veszteség ott lebeg a fejünk felett, bármikor szólhatnak akár rólunk is ezek a szalagcímek. Nem véletlenül mérsékelték az elhangzó negatív történeteket a médiákban, és igyekeznek beszámolni az állatkertben született koalababákról. Mégis kevésszer követtük figyelemmel annyira a halálozásokat, mint a napokban. A járvány kapcsán az embereknek szélsőséges reakciói vannak: vagy teljesen tagadja, és struccként dugja a fejét a homokba, vagy hagyja, hogy a kontrollálhatatlan félelem töltse ki mindennapjait, és pánikol. Bár nagyon különbözőnek tűnnek, valójában egy tőről fakadnak: a látható és a láthatatlan szorongás.
Halandóságunk tudatosítása egyfajta rettegést vált ki belőlünk. Ezt pedig kezelni kell: ez a terrormenedzsment, vagy rettegéskezelési elmélet. Eszerint nem csupán tudatosítani és elfogadni kell a félelmünket, de uralkodni is kell rajta, mindezt pedig úgy, hogy megerősítjük a világképet, az ideálokat, amiben hiszünk (legyen az egy igazságos világ, a karma vagy éppen Isten) és saját önbecsülésünket. Bizony! Már az is segít megküzdeni az elkerülhetetlen véggel- legyen az közel vagy távol-, ha békében vagyunk és hiszünk önmagunkban, ha lefoglaljuk magunkat számunkra fontos és hasznos tevékenységekkel. Vajon a cikk elolvasása az volt? Vagy csupán egy újabb emlékeztető a halandóságra? Ezt az olvasóra bíznám.
Ha pedig szívesen olvasna még az élet és halál kérdéseiről, ajánlom a cikk hamarosan megjelenő második részét: Mi a közös Benned és egy fűszálban?- Az egzisztenciális pszichológia és hatása kapcsolatainkra.
