A rendszerváltás árnya a jelenben?- Vajon miért nem valósult meg a sikeres állampolgári nevelés? 3 .rész

Gondolkodtál már azon mennyit ér a szavazatod? Ismered a demokrácia értékeit? Van önálló véleményed egyes hétköznapi problémákat illetően? Ezeknek az egyszerűnek tűnő, ám annál jelentősebb kérdéseknek a megválaszolásához a társadalom tagjainak részesülnie kell egyfajta nevelésben, melyet demokratikus állampolgári nevelésként könyvelhetünk el. Cikksorozatomban megtudhatjátok, hogyan alakult a demokratikus állampolgári nevelés, a szocializációs ágensek függvényében 1989 óta Magyarországon.

Az írásom második részéből kiderült mi is határozta meg a Kádár-korszak politikai nevelésre irányuló törekvéseit, emlékeztetőül az alábbi kulcsszavakat emelhetjük ki: hatalomhoz lojális, nem gondolkodó egyének nevelése központi akaratképző intézmények által, apolitikus és konfliktuskerülő magatartást eredményezve.

​Az utolsó részben kísérletet teszek bemutatni, hogy miként vetül a múlt árnya a jelenre.

Abból kiindulva, hogy a társadalom hagyományai, beállítódásai nem rugalmasak, nem változtathatóak meg gyorsan, nem meglepő, hogy a Kádár-rendszer rányomta a bélyegét a posztszocialista korszakra. A rendszerváltás után az idő szépen formálta a demokratikus állampolgári nevelés alapjait az 1990-ben létrejövő félperifériás szocializációs modell keretei között, és formailag meg is erősítette a struktúráit, de a 2010-es kormányváltás egy új modell megteremtődéséhez járult hozzá, továbbá a Kádár-rendszer örökségeit nem hogy eltüntette volna, de tovább mélyítette. Szabó Ildikó szerint ennek magyarázata az, hogy a rendszerváltás óta kialakult identitásminták és az azokhoz kapcsolódó magatartási formák, cselekedetbeli stratégiák átvészelték a történelem viharát. A családi szocializáció szintén olyan attitűdöket konzervált, mint például a konfliktuskezelési stratégiák, melyek jól rögzülni tudtak generációkon keresztül. A család a „múlt és jövő között közvetít".[1]

A fragmentált modell, mint már fent említettem, 2006-tól kezdve változásokon ment keresztül, 2010-re egy látszólag demokratikus szocializációval fémjelzett modell valósult meg, erőteljes ideológiai hatással, autokratikus jegyekkel bíró politikai rendszerben.[2] Az új modell embereszménye kifejezetten a kádári „kisember tudatot" erősíti fel újra. A rendszerközpontú szocializáció, az állami kontroll alatt álló sajtó újra a politikai hatalom iránt lojális, kritikai attitűdökkel nem rendelkező polgárt helyezi embereszményi rangra.[3] Szabó Ildikó a 2010-es kormányváltással átalakulónak tekinti az 1990-ben létrejött modellt. A demokratikus állampolgári nevelés kapcsán továbbra is az mondható el, hogy hiányoznak ennek alapértékei. A kormányzati tematikát, mint korábban is említettem, nem a demokráciához kapcsolódó ismeretanyagok, attitűdök határozzák meg, hanem a nemzeti tematika válik uralkodóvá.

Másik fontos jellemző, hogy a konfliktusok kezelésére rendelkezésre álló intézmények erősen korlátozva vannak az állami apparátus által. Ennek megfelelően a nyugati demokráciákhoz képest a civil szervezetek szabadsága valamint a nyilvánosság erősen korlátozott, és alapvetően az éppen regnáló kormány ideológiája válik meghatározóvá. Ijesztően hasonlít a kialakult tudatos, megszervezett szocializációs mechanizmus is a Kádár-korszakhoz. A tantárgyak struktúrája, a tananyag tartalmának átalakítása mind azt a célt szolgálja, hogy a lojális embereszmény erősödjön, hátrahagyva a demokratikus nevelés tényezőit.

Mindezek a politikai szocializáció szempontjából is olyan magatartásmintákat erősítenek fel, melyek nem hatnak az újdonság varázsaként. A társadalom politikai megosztottsága egy ilyen évtizedek óta fennálló következmény, melynek gyökere egyrészt az egyre halmozódó múlt és konfliktusok feldolgozatlanságából ered, másrészt a domináns politikai szereplők magatartása sem mutatott kompromisszumkészséget a konfliktusos szituációkban. A megosztottság olyan magyar társadalmat meghatározó jelenségekhez vezetett a politikai kultúrát illetően, mint a bűnbakképzés vagy az előítéletesség. Az alattvalói kultúra hatásai is megerősödtek, mely jól tükröződik a politikai intézmények iránti bizalom mértékében, vagy a választói magatartáshoz kapcsolódó adatokban.[4]

Mindezek jól bizonyítják, hogy a demokrácia értékeinek gyakorlatban történő meghonosítására kevés figyelem hárult mind a társadalom, mind pedig a politikai elit részéről. Ennek okát egyrészt abban lelhetjük, hogy a múlt árnyai tovább öröklődtek generációkon keresztül, jelentősen formálva az adott szocializációs modellt, másrészt pedig a gyakorlati politikai nevelés elmaradása okán nem volt megmozdulás ezen attitűdök megváltoztatására.