A szomszéd kertje is csak a kerítéstől zöldebb- avagy a kontraszthatás
Ha az Olvasó ismerős a Facebook és egyéb szociál média platformokon, bizonyára találkozott már különböző elmejátékokkal (mind trick), melyek az agyunk természetes tévedéseit kívánják felfedni. Ezeket mindenki „elköveti", így ne érezzük magunkat butábbnak, ha bedőltünk egy-egy ilyen posztnak. A továbbiakban egy ilyen trükköt leplezünk le, és mutatjuk meg, hogy az interneten túl hol befolyásol minket a való életben- és hogy tudjuk ezt elkerülni.
Ha esetleg ködösek lennének az emlékek ezekről a képekről, fent látható a két szürke kokca illúziója, melynek lényege, hogy azok színe megegyezik. Segíthetünk agyunknak annyival, hogy ujjunkat az elválasztó vonalra helyezzük, és menten világos is lesz. De miért zavarna meg ez minket a mindennapi életünkben? Valljuk be, a szobafestésen – és talán a kertészkedésen- kívül nem sok vizet zavar, ha éppen árnyalatni különbségeket érzékelünk ott, ahol szó sincs erről. A probléma nem is itt kezdődik, hanem a színeken túl. Térjünk is át a jelenség szociálpszichológiai oldalára.
Leon Festinger, amerikai szociálpszichológus rengeteg érdekes kísérletet végzett arról, mi befolyásolja az emberek döntéseit, miként formálható a véleményük, győzhetőek meg látszólag teljesen abszurd és értelmetlen állításokról, vagy éppen miért lépnek be szektákba és hisznek alaptalan összeesküvés elméletekben. Festinger saját szemeivel is láthatta egy-egy ilyen társaság fanatizmusát: hosszú időt töltött például egy UFO és világvége hívő közösségben, a megjósolt apokalipszisük időpontjában. Ugyan az erről készült könyve (When Prophecy Fails) is megérne egy misét, a témához jobban kapcsolódik az 1954-es tanulmánya a szociális összehasonlításról. Ez az ösztönös információképzési módszer a döntéshozatalunkat kívánja megkönnyíteni és meggyorsítani, mégpedig úgy, hogy a körülöttünk lévő tárgyakból, pszichológiai értelemben az emberekből is olyasfajta táblázatokat generál, mint amit az árúkeresőn láthatunk. Persze ebben a táblázatban csak az szerepel, amiről éppen információt nyer, és ez határozza meg a viszonyulásunkat hozzá. Így jönnek létre azok a melléknevek, amikkel illetünk valakit – vagy adott esetben saját magunk. Annáról azt gondolhatjuk, hogy nagyszájú, mert a társaságban éppen az ő hangját halljuk a legtöbbet, Béláról pedig azt, hogy sportos, mert a barátaink közül ő jár el legtöbbet futni, Csengéről pedig azt, hogy egyszerűen csodaszép, mert a körülötte lévő emberek közül ő néz ki a legjobban.
Az utóbbi jelenség számos filmben megjelenik. A legparodisztikusabb példa, amivel valaha találkoztam, az Elhajlási engedély című amerikai vígjátékban (Owen Wilson és Jason Sudeikis főszereplésével) jelent meg.
Itt 2 perc 7 másodperctől létható a rész, mikor is az idősebb férfi szemlélteti nekik- és nekünk- a kontraszthatást. Itt azonban nem állt meg az amerikai filmipar: 2015-ben mutatták be a Duff- a pótkerék című, elsősorban a tinédzser korosztályt megcélzó amerikai vígjátékot. Maga a cím egy betűszó: DUFF - Designated Ugly Fat Friend, azaz kinevezett csúf, dagadt barát. Ez a rendkívül bántó címke azt takarja, amikor egy ember azért barátkozik nála kevésbé esztétikusabb társaival, hogy mellettük jobban nézzen ki. ha együtt megjelennek valahol. A film reklámja szerint „Vagy ismered, vagy van neked, vagy te vagy az.". Szép kilátások, ugye? Persze egy happy enddel záruló tinifilmről van szó. Érdekességként hozzátenném, hogy a film alapjául szolgáló könyvet az akkor tizenhét éves Kody Kellberg adta ki 2011-ben.
De hogy védekezhetünk ellene? Egyáltalán, kell-e védekeznünk? Amondó vagyok, hogy ez eléggé szituációfüggő, viszont nem árt tudatosítanunk magunkban az értékítéleteink mögött meghúzódó lehetséges folyamatokat, és objektíven megvizsgálni, hogy valóban zöldebb-e a szomszéd kertje, vagy csak a kerítés teszi.
Források:
- https://en.wikipedia.org/wiki/The_DUFF_(novel)
- Festinger L (1954). "A theory of social comparison processes". Human relations 7 (2): 117–140,
