Németh Eszter - A nem-látvány látványa

Már a kabátomat is felvettem,
A kulcsom is benne van a zárban,
Mikor arra eszméledtem,
Hogy törés-hangok keletkeznek a szobámba.

Mint őrült, futok végig a lakáson,
Szobám felé menet eldobom a kabátom,
Ugyan, ki akar bemelegni nyáron?
S a hímzett küszöbön elámulok egy érdekes nem-látványon.

A könyveim a régi polcon láthatóak,
Pedig olyan volt, mint Arany Toldijának koppanása,
Közelebb léptem, halkan rajtam gúnyolódnak,
S mint úszók a vízbe, úgy estek rá a fára.

Mármint nyilván csak hangban.
Mert fizikailag még mindig a vaspolcon
Lelhetők, piros pozsgás pompájukban,
De mikor azt hittem vége,
Akkor szakadt össze a szekrényem.

Ezután megszólalt az összes hang.
A gardrób csak ordított egyet, a kövér ajtók,
mint dominók terültek szét szobám flaszterán.
Persze ezt se látom. S a szekrény tetejéről a kagylók
földöntúli énekkel törtek szét lábam előtt, mint porcelán.

Az ágyam üvöltött, és kettétört
Az asztalom hisztizett, és összedőlt
S én a nem-látvány látvány hangjától
Megijedve becsaptam az ajtót, és elfutottam.

Nyolc óra múlva értem haza.
A kulcsom a zárban, az ujjam a kulcson.
Padlón a lábam, fejemben agyam,
Valahogy így összpontosítok, és belépek.

Minden romokban hever.
Könyveim és lapjai szerte szét a szobámba,
A gardrób szétesett mellette,
A kagylók összetörve, mint porcelán,
És ugyanígy a többi tárgy.

E különös dolog jutatta eszembe,
Azt a fizika órát, amelyben a kép
És hang együttese volt a gondolatmenet.
Nekem ennyi maradt meg;

A kép gyorsabban terjed, mint a hang
Ezért látjuk előbb a villámot, mint halljuk…
De … de akkor most velem mi van?

Összevissza csipkedem maga, de ez nem álom.
Átlépem a hímzett küszöböt, és csak várok.