Kovács Leila - Ítélet

Ment a halálraítélt,
Láncait nem ráncigálta már.
A halál békét ígért,
Ha már válaszokat nem talált.

Tegnap volt a tárgyalás,
Mind, aki volt, ellene vallott.
Az ítélete halál,
De a vádról egy szót sem hallott.

A bírót is kérdezte:
„Mi a bűnöm, csak ezt mondja meg!"
Egyre csak nőtt félelme,
Hogy már sohasem tudhatja meg.

Bárkit megkérdezhetett,
A válasz ugyanaz volt:
„Látom, megérdemelte!"
És mind szégyenkezve sóhajtott.

Gyötrelmes az éjszaka:
Kérdések vad árja lepi el,
Sötétben zúg panasza:
Barátja hát már sehol nincsen?

A hajnal már megváltás,
A hosszú tusának ím vége.
Helyébe lép a várás:
Halála majd valamit ér-e?

Felvezetik, megáll,
Hóhérja, közönsége várja.
Az utolsó szó joga fennáll.
Ő a tekinteteket állja.

Szól: „Bocsássatok meg!",
S Maga kéri a végrehajtást.
Önként, bátran hajol le,
Félve várják a fejszecsapást.

S akkor egy gyermek kiált:
„Azt sem tudta, miért bűnhődik.
Ez mindenkinek kijár!"
S erre a tömeg eltűnődik.

Bűnös volt, de miben is?
Egy se tudná már megmondani.
Sajnálják is, meg nem is,
Már nem tudják megmásítani.