Akik maradtak, míg mások nem tértek haza

 Egy-két évvel ezelőtt olvastam egy cikket egy történelmi témájú magazinban, amely a koncentrációs táborok kiürítése, felszámolása és felszabadítása utáni helyzettel foglalkozott.

Amikor kinyíltak a tábor kapui, a felmentőknek kezdeniük kellett valamit az ember tömeggel, akik soványak voltak, betegesek és megtörtek. Először el kellett szállásolni őket, ételt kellett nekik adni és egyáltalán visszahozni őket az emberi lét mindennapjaiba. Színházi előadásokat, programokat szerveztek nekik egy ideiglenes lakóhelyen, amíg folyt a beazonosításuk és hazautazásuk. Ez a cikk megrázó volt olyan szempontból, hogy belegondoltam milyen lehet az, ha túlélsz egy ilyen helyzetet, majd Budapest határán találod magad, ahol nincs hová menned, mivel elvették a négy szobás nagypolgári lakásod, a családtagjaid meghaltak vagy nem tudod, hol vannak és az összes tulajdonod az a ruha, ami rajtad van.

A visszatérőkről és az itt maradtakról kevés történelmi kutatás vagy szépirodalmi mű olvasható, filmben pedig még kevésbé jelenítik meg őket.

Tóth Barnabás filmrendező ebből a nézőpontból készítette el legújabb nagyjátékfilmjét F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye című könyve alapján. A film nem mondja ki vagy mutatja meg a haláltáborok világát, halványan engedi sejteni mi történt a főszereplőkkel, egyetlen explicit utalás van erre, a főszereplő karján egyszer látható számsor, ezen kívül a néző történelem tudására hagyatkozva az évszám 1948.

A főszereplő Aldó, a fent vázolt helyzetben van; magányosan, megtört arccal végzi mindennapi munkáját, nőgyógyász, ezen felül segít egy árvaházban, ahol vélhetően a szülő nélkül maradt zsidó gyerekek vannak, akiket néha örökbe fogadnak a gyermektelen vagy gyermek nélkül maradt párok. A férfi élettörténete a film játékideje alatt fokozatosan bomlik ki; kezdetben hasonlóan telnek napjai, a mosoly ritka vendég az arcán, de egy alkalommal megismerkedik egyik páciensével, a 15 éves Klárával, aki szintén hasonló elnyomó érzéseket hordoz magában. A két hasonló ember megtalálja egymást elv alapján összebarátkoznak és megpróbálják betölteni az űrt a másik életében. 

Az életkorból adódó tapasztalatok alapján ez Aldó esetében lassabban megy, de egy idő után apaként kezd viselkedni, a lány pedig félig visszakapja apját, aki rámosolygott borotválkozás közben, és aki többé nem térhet már vissza hozzá. A két fő karakter más módon próbálja feldolgozni a gyászt; Klára leveleket ír a szüleinek, reménykedik abban, hogy visszatérnek, Aldó tudja, mi az igazság és azt is, hogy ezzel együtt kell élnie, így minden este lefekvéskor szembe néz a múlttal. Ez az alkotás kiválóan érzékelteti azt a kölcsönhatást, amely két ember tud egymásra gyakorolni, annak mélységeivel és magasságaival együtt, kiemelt hangsúlyt fektet az apró mozdulatokra, amik utalnak az érzésekre, és amelyeket a hétköznapokban mi is használunk, csak sosem tudatosodik bennünk azok valódi jelentése és értéke. Kettejük kapcsolata a külvilág számára nem mindig egyértelmű, nem értik mit akarhat egy 40 év feletti férfi a 15 éves lánytól. A harmadik szereplő Klára nagynénje Olgi (Nagy Mari), aki a kezdeti vonakodás után a családba fogadja a férfit, együtt ünnepelnek és oldják meg a nevelés kérdéseit.

Hajduk Károly Jászai Mari díjas színész Aldó szerepébe remekül beilleszkedett, a kissé szótlan nőgyógyász arcjátékával többet mond el, mint a szavaival, amiket kihúznak belőle az emberek. A szürke, magányba becsontosodott ember egy ,,Süni' (így becézi a lány) tüskéinek hatására ismét képes lesz imádkozni és résnyire nyitni ajtaját a világ előtt.

Szőke Abigél Wiener Klárája cserfes, szókimondó és értelmes fiatal, akinek traumájával nem foglalkozik senki az iskolában vagy azon kívül. Habár úgy tűnik nyitott és beszédes emellett azonban az idegenekkel zárkózott, retteg attól, hogy ismét elveszít valakit. Lassanként felnőtt nővé érik és a szerelem is beférkőzik az életébe.

A sokféle érzés és apró történet közül számomra az egyik legmegrendítőbb az volt, ahogy a szereplők, és kivetítve az ország lakói, egyik borzalomból átestek a másikba. Alig halványult el a lelkekben a II. világháború és a koncentrációs táborok emléke, máris egy újabb, veszélyes ideológia és a hozzá kötődő hatalom, a kommunizmus mételyezi meg az ország embereinek mindennapjait és lelkeiket. Körvonalazódik a besúgó hálózat, az éjszaka érkező fekete autók, a beszervezések, a nyugattal szembeni ellenállás, a hangosan ki nem mondható szavak sora. Mindezeket szájbarágás nélkül érzékelteti a film. A kis emberekre gyakorolt hatása a rendszereknek, eszembe juttatta Sofi Oksanen Tisztogatás és Mikor eltűntek a galambok című műveit, aki Észtország lakóinak életét ábrázolja, akik bekerültek egy mókuskerékbe, amelyet hol az egyik oldalról, hol a másikról lök meg valaki; vagy a németek vagy az oroszok. Az állandó félelem, hogy kinek mit mondasz, ki barát és ki nem az, a túlzás nélkül 2-3 évente váltakozó megszálló ország és ideológiai vezetés, aki kíméletlenül leszámol a másik ideológiát vallókkal.

Ezt a feszültséget és bizonytalanságot át tudja adni az Akik maradtak című film is, amely alkotást Magyarország nevezte 2020-as Oscar "nemzetközi film" (korábban "idegennyelvű film") kategóriájában.

Szeptember 26-tól a magyar mozikban is választható program Tóth Barnabás érzelem és korrajza, amelyre érdemes jegyet váltani, viszont előtte a történelemtudást nem árt felfrissíteni.

Szerző: Gyurkó Krisztina