A semmi mindenné tétele egy kattintással – MyBudapest Photo Project 2019

Egy kiállítás padokból és képekből, amik emberekről mesélnek, ez a MyBudapest Photo. Az esemény megnyitását követően interjút készítettem Fekete Bernadettel, aki a projekt vezetőjeként munkálkodott az esemény megvalósításán. A megvalósításban a Budapest Bike Maffia munkatársai és önkéntesei segítették.

A MyBudapest Photo Project kiállítás idén negyedik alkalommal került megrendezésre. Az esemény különlegessége, hogy az alkotók hajléktalan személyek, a képek az ő szemszögükből mutatják be a várost. A kiállítás a Madách tér után az Emphaty Cafe & Bistroban is látható volt.

Honnan indult az ötlet az esemény megvalósításához?

Négy évvel ezelőtt indult a projekt, mégpedig úgy, hogy egyszer csak a net feldobott egy cikket, ami egy londoni csapatról szólt, a Cafe Artról, mi pedig felvettük velük a kapcsolatot. Jelenleg öt ország vesz részt a MyCity Photo pályázatban, mindannyian ugyanennek a kezdeményezésnek a résztvevői. Egyrészt kuriózumnak számít, hogy a projekt alapja minden országban ugyanaz, vagyis 100 darab egyszerhasználatos fényképezőgépet osztunk ki hajléktalanságban élő vagy azt megtapasztalt alkotóknak, akik lefotózzák a várost, mégpedig úgy, ahogy ők látják azt. Ezt követően visszahozzák a gépet és a fényképek „feldolgozása" minden városban másképp zajlik: van, aki kiállítást csinál, mások különböző módokon zsűrizik a képeket. Legtöbben naptárt nyomtatunk. Tulajdonképpen ez a végterméke a projektnek - mutat a naptárra -, és hogy ki hogyan értékesíti, hogyan juttatja vissza az alkotóknak, azt országa válogatja. Maga a hajléktalanság és a hajléktalanok helyzete is minden országban más és más, mégis azért csatlakoztunk a nemzetközi kezdeményezéshez, mert azt gondoljuk, együtt hangosabbak vagyunk és jobban fel tudjuk hívni a figyelmet erre a problémára, ami gyakorlatilag minden országban létezik.

Mi volt a legnehezebb feladat, ami felmerült a munkálatok során?

Minden évben más. Az első évben az volt a legnehezebb, hogy áttörjük a falakat: bemutatni, hogy mi is valójában ez a projekt, ugyanezt elmagyarázni az együttműködő partnereknek, és a résztvevőknek is. Viszont fantasztikus élmény volt, hogy akárhova mentünk, mindenhol tárt karokkal fogadtak minket, rengeteg pozitív visszacsatolást, megerősítést kaptunk az együttműködők részéről, akik segítségével kiosztottuk a naptárt, vagy akik az értékesítésben és kiállításban segédkeztek. Ez egy olyan lendületet adott, ami jelezte, hogy igenis érdemes ebbe újra energiát fektetni és megcsinálni következő évben is. Idővel egyre nagyobbak lettünk. Az idei évben nagyon örültünk, hogy a korábbi, BMSzKI-vel való együttműködésünk mellett az idei évben már a Magyar Vöröskereszttel és a Fedél Nélkül utcalappal, valamint rajtuk keresztül a Menhely Alapítvánnyal is együtt dolgoztunk. Igyekszünk minél szélesebb körben elérni azokat, akik részt vehetnek a pályázatban. Számos visszatérő alkotónk van, viszont célunk az is, hogy újabb és újabb embereket érjünk el.

Mennyire nehéz érzelmileg elválasztani magadat ettől a feladatkörtől?

Idővel megedződik az ember – nevet –, fantasztikus történeteket hallunk, nyilván vannak olyanok is, amelyek könnyet csalnak az ember szemébe. Nagy dolog, hogy odajönnek és azon túl, hogy részt vesznek a pályázatban, megnyílnak nekünk: személyes történeteket mesélnek, ami azt a letaglózó érzést nyújtja, amit a naptáron keresztül is próbálunk átadni. A fotók segítenek, hogy az alkotók és a képek személyes történeteit megismerjük. Ebben az évben a nlc.hu támogatásával a Facebook oldalunkon öt mélyinterjú is megjelent, ezáltal is közelebb kerülhettek az olvasók és a kiállításlátogatók az alkotókhoz.

Mi alapján tud a zsűri választani az így készült képek közül?

Ez egy nagyon nehéz folyamat, én örülök is, hogy nem vagyok benne – nevet –, a zsűrit igyekszünk mindig nagyon sokszínűen összeállítani. Csoszó Gabriella a kezdetektől fogva benne van, ő fotós, tanár és aktivista is egyben, hajléktalanok számára is indít fotótanfolyamokat, tehát egyértelmű, hogy mélyen érintett a témában. Korábban Szenográdi Réka és a Fedél Nélkül utcalap egy munkatársa is a bírálók között volt. Az önkormányzattal is szoros az együttműködésünk, ők biztosították a Madách téri helyszínt, és amikor lehetőségük volt rá, ők is becsatlakoztak a zsűribe. Nem csak olyanokat szerettünk volna bevonni, akik szociális területen érintettek, hiszen a célunk nem egy szociofotó-kiállítás bemutatása volt, viszont a témából adódóan lehetetlen kikerülni, hogy ilyen jellegű, a hajléktalanok életkörülményeit dokumentáló fotók is bekerüljenek a válogatásba. Igyekeztünk mindig fotóművészeti szakmai nézőpontokat is bevonni az értékelésbe. Általában aki elvállalja, hogy részt vesz ennek a pályázatnak az értékelésében, az a mindennapjaiban is szociálisan érzékeny személyiségtípus.

Ha választanod kéne, hogy melyik alkotás tetszik a legjobban, melyiket emelnéd ki?

Én sosem választok kedvenc képet, ezt idén is tartom. Minden évben változik a zsűri felállása, viszont minden évben vannak olyan tagok, akik már korábban is értékelték a képeket. A már említett, sokszínű zsűrinek köszönhetően a kiállított képek is vissza tudják adni azt a változatosságot és különlegességet, ami a beérkező pályamunkák összességét jellemzi. A naptárba viszont a közönség szavazza be a fotókat, ez minden hónapra egy alkotást jelent, és ehhez jön még a borítókép. A naptárban is megjelenik a hihetetlen sokszínűség, amit mi egy rendkívül jó visszajelzésként tartunk számon, hiszen azt jelenti, sok embert el tudunk érni ehhez a projekthez kapcsolódóan, sokak érdeklődését felkelti a téma.

Mit gondolsz, mennyire lehet tartós jobblétet elérni a programnak köszönhetően?

Én nagyon szeretném, hogy ez minél inkább megvalósulhasson, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ez egy évente egyszer megrendezésre kerülő fotópályázat. Kicsit hozzá tudunk járulni ehhez, ha nem is feltétlenül csak anyagilag. Akinek a képe bekerül a naptárba, az húsz-húszezer forint jutalomban részesül, az eladott naptárakból és az egyéb termékeinkből (jegyzetfüzet, képeslap) származó nyereséget is közvetlenül az otthontalanokhoz juttatjuk vissza. Ez az összeg néha kevesebb, de egyik évben százezer forintot kaptak fejenként a naptárba került alkotások készítői. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon szép összeg, viszont kevés ahhoz, hogy megváltsuk az ő életüket. Szerintem az is legalább olyan fontos, hogy amikor csak alkalmunk van, beszélgessünk velük, megismerjük és bemutassuk a történetüket. Sok helyen vannak kiállításaink és naptárbemutatóink, ezek mindegyikére próbáljuk elhívni az alkotókat, amelynek köszönhetően azt érzik, hogy ők most nem kirekesztettek, az emberek rájuk figyelnek, és többet foglalkoznak a világukkal, mint általában a mindennapok során. Szerintem ez az, ami igazán sokat tud nekik adni. Nem mondom, hogy nem motivál senkit a pénz, főleg egy olyan helyzetben, amikor az hiányzik a mindennapjaikból, de nem minden esetben ez az elsődleges motiváció.

Mi az, amit a saját életedbe átviszel ebből a munkából adódóan?

Ilyenkor mindig magába néz egy kicsit az ember. A hétköznapokban nyilván kesergünk, hogy mennyi negatív dolog történik velünk, viszont az otthontalanok történeteit meghallgatva mindig elgondolkozom. Ezek a szituációk ki tudják mondatni az emberrel, hogy lehet, hogy egy dolgot problémaként élek meg, de másnak talán nehezebb dolgokkal is szembe kell néznie. Ezenkívül megtanuljuk az életünk pozitív élményeit helyezni a középpontba a problémáink helyett.

Ez a kiállítás egy remek eszköz arra, hogy megfoghatóvá és személyessé tegyük a hétköznapjainktól távolabb lévő világot, ezenkívül alkalmat ad arra is, hogy beleéljük magunkat egy nálunk nehezebb sorsú személy életébe. Érdemes néha megállnunk egy pillanatra, és megpróbálni megérteni egy másik társadalmi réteg történetét, gondolkodásmódját.