Minden percet hasznosan?

„Használd ki, hogy most több a szabadidőd, kezdj bele a régóta halogatott terveidbe, változtasd meg az életed az elkövetkezendő hónapokban!" Olyan sokszor hallott tanácsok ezek, hogy már szó szerint bűntudatot kelt bennünk, ha egy hónapnyi karantén után még mindig nem vágtunk bele az edzésbe, minden klasszikus regény elolvasásába vagy egy új idegen nyelv elsajátításába. De egy pánikot és szorongást okozó, bizonytalanságokkal teli világméretű krízishelyzet esetén miért is elvárt, hogy még az eddigieknél is produktívabbak legyünk?

​Számos pszichológiai kísérlet bizonyítja, hogy az ember képtelen unatkozni. Ha elég ideig hagyod ingerszegény környezetben, akkor előbb-utóbb magától elkezdi számolgatni, szétválogatni az előtte lévő tárgyakat, vagy akár nyomogatni egy enyhe áramütést okozó gombot. Hosszú távon is igaz, hogy ha a megszokottnál jóval több szabadidő szakad a nyakunkba, akkor természetünknél fogva keresünk magunknak egy új aktív tevékenységet. Ez az önmagában pozitív tény csak akkor bonyolódik, ha végiggondoljuk, milyen új hobbik közül válogatunk, és milyen hozzáállással közelítünk hozzájuk.

Tegyük fel, hogy végre belevágsz valami rég halogatott projektbe, mondjuk portrékat rajzolsz vagy ékszereket készítesz. Hány perc után jutna eszedbe a gondolat, hogy ideje felállítani hozzá egy külön Instagram-oldalt és Patreont, ebből pénzt is lehetne keresni? Mikor fogsz felhagyni vele, mert nem ér annyit, hogy alkotás közben folyton azon aggódj, mennyi hasznosabb feladattal tölthetnéd az idődet? Manapság nem egyszerűen kevés szabadidőnk van: a meglévőt sem tudjuk nyugodt lelkiismerettel tölteni. Minden percünket hasznossá akarjuk tenni, mert az elért eredményeinkhez kötjük önbecsülésünket. És hihetjük azt, hogy ez egyéni, emberi hiba: hiszen mindannyian szeretjük hasznosnak érezni magunkat, egyesek csupán túllőnek ezzel a célon. Csakhogy itt jóval többről van szó.

Talán mindent elmond, hogy a produktivitás-kultúrának utánaolvasva az első Google-találatok nem a káros hatásairól szóltak – hanem üzleti honlapok adtak tanácsokat vállalkozóknak és feletteseknek, arról, hogyan teremthetik meg cégükben a hatékonyság légkörét. Amíg a túlterhelésig tartó munkáról ennyire pozitív kicsengéssel beszélünk, addig a munkamániás életmód nem csak egyes egyének hibája lesz. Nem csoda, hogy képtelenek vagyunk szünetet tartani, hiszen olyan kultúrába és gazdaságba születtünk bele, ami csak folyamatos növekedésben tartható fenn. Szó szerint az ütközik ki most, hogy egy kéthetes szünet mekkora válságot tud előidézni a gazdaságban. És mivel a munkahelyünk vált életünk legfontosabb részévé, az is magától értetődő, hogy az ottani mentalitást hazavisszük. Saját életünkre is futószalagként gondolunk, ahol egy kis leállás garantált csődöt von magával. 

​Egy ilyen világban szeretjük sokra értékelni a kemény munkát, a hatékonyságot – ugyanis arra a feltételezésre építünk, hogy aki többet dolgozik, az többet is érdemel. Igyekszünk elhinni, hogy a siker arányos a belé fektetett energiával, és saját lustaságunk az egyetlen, ami az utunkban áll. Érdekes módon nem számít, mennyi ellenpéldát látunk erre a környezetünkből, akkor is ragaszkodunk ehhez a narratívához. Még ha kezdjük is felismerni, hogy ez a felállás igazságtalan, túlzó elvárásokat támaszt, akkor sem tagadjuk meg. Épp ellenkezőleg, újabb adag bizonyítási vágy költözik belénk: mi akarunk lenni a kivétel, aki azért is megszerez mindent a végén.

Az ehhez vezető úton pedig felnézünk mindazokra, akiknek mindez már sikerült. Hírességekről, milliárdosokról hisszük el, hogy ők mindenkinél keményebben dolgoztak, és ennek köszönhetik hírnevüket. Erre a narratívára pedig ők maguk is ráerősítenek, mikor megosztják „sikerük titkát", azaz olyan tanácsokat, hogy keljünk hajnalban, osszuk be pontosan minden percünket, esetleg még arra se pazaroljuk értékes időnket, hogy kiválasszuk a reggelinket vagy az aznapi ruhánkat. Szenteljünk minden percet a kemény munkának, hogy egy nap elégedetten hátradőlhessünk, hatalmas vagyon birtokában. De miért is jó olyan életben hinni, ami több évtizednyi unalmas munkát ígér neked, miközben megkérdőjelezhető diétát követsz és minden nap ugyanolyan ruhákat hordasz?

A produktivitás kultúrája megadja nekünk a kontrollérzetet. Minden csak a mi akaratunkon és önfegyelmünkön múlik, a nálunk rosszabb helyzetben lévők bizonyára csak nem dolgoztak elég keményen. Jó ebben hinni, mert amint elkezdjük felismerni, mennyi rajtunk kívül eső tényező nehezítheti meg egy ember életét, szorongani kezdünk. Olyan frusztrációt vált ki belőlünk a gondolat, amire nincs megoldás, még lereagálni sem igazán lehet ezt a félelmet.

De nem csak biztonságot ad meg nekünk ez a gondolkodásmód, hanem büszkeséget, kész identitásérzetet is. Elmondhatjuk magunkról, hogy mi vagyunk, akik hajnalban kelnek, akik bulizás vagy semmittevés helyett keményen dolgoznak, és akikre emiatt egészen biztosan nagy dolgok várnak. Egy ennyire erős felfogással pedig nehéz nem dicsekedni. Jó hangosan jelentjük be, hogy nem érünk rá barátokkal találkozni, és a közösségi oldalainkat is telerakjuk tankönyves-laptopos-kávésbögrés csendéletekkel. Az ezekről érkező külső visszajelzés csak megerősít abban, hogy a munkamorálunk csodálatra méltó, nem is szabad felhagynunk ezzel az életmóddal. Nem csoda, hogy motivációs idézetekből, tervezőkészítő videókból vagy produktivitási tanácsokból kész influencer-karriert lehet felépíteni. És persze, ezek a tartalmak hasznosak olyanoknak, akik tényleg csak egy kis lökésre vártak, hogy nekiüljenek a munkának. Ezek a kemény munkáról dicsekvő személyek nem tehetnek a rendszerszintű problémákról, ők csak igyekeznek betagozódni ebbe a kultúrába, akkor mi is a rossz ebben a kis önmotiválásban?

​Többek között az, hogy általában nem áll meg az egyén szintjén. Ha ilyen identitást építesz fel magadnak, abból szinte egyenesen következik, hogy mindenki mást lustának fogsz tartani magad körül, sikereiket pedig megérdemeletlennek. Valamiért az tenne boldoggá téged, ha mindenki hozzád hasonlóan hajtaná magát. És ez talán csak kéretlen baráti tanácsokban nyilvánul meg, de hamar átfordulhat megkeseredett, rosszindulatú világnézetbe is. Ha egyszer elhiszed, hogy mindenkinek a sikere csak hozzáállás kérdése, nem igazán tudsz empátiát gyakorolni egy nehéz helyzetben lévő ember felé.

Nehéz ezt belátni, de a valóság az, hogy lustaság gyakorlatilag nem létezik. Már születésünkkor kismillió tényező határozza meg limitjeinket, és be kell látnunk, hogy a valóságban ezek nem mindig legyőzhetőek. Olyan váratlan esemény is bármikor történhet, ami megakadályoz minket az előrejutásban, vagy semmissé teszi eddigi erőfeszítéseinket. És ha ezektől el is tekintünk – kinek tartozik az ember azzal, hogy saját határait feszegetve túlhajtsa magát? Mi van akkor, ha ő nem akar gazdagabb, tanultabb, sikeresebb lenni? Ismét gondoljunk bele a produktivitás-kultúrát éltető cikkek, videók, önsegítő könyvek és közösségi profilok millióiba. Ha ekkora igény van rájuk, ha a társadalom ekkora részének kell elmagyarázni a hatékonyságot, az nem azt jelenti, hogy többet várnak el tőlünk, mint amire képesek vagyunk?

Talán sorolni se kell, mennyi oka lehet annak, hogy sokan nem tudják online kurzusokon tölteni az elkövetkezendő hónapokat. Kezdetnek például szerencsés kivételnek mondhatja magát, aki tényleg vakációnak éli meg ezt az időszakot. Sokakat még ugyanúgy köt a munkahelyük, és akik otthonról dolgoznak, azoknak sem feltétlenül kevesebb a feladatuk. Sőt, a munkaidő fogalma sokszor semmissé válik, és kiütközik, mennyire nincs egyensúlyban a szabadidővel. Ezek az emberek már most többet hajtják magukat, mint az ilyen motivációs idézetek elkészítőinek legtöbbjei. Aki pedig a válság miatt elveszítette állását, annak pont nincsen szüksége a produktivitásról szóló motivációs beszédekre, bármilyen jó szándékkal is mondjuk őket. A munka mellett még rengeteg egyéb kötelezettség kitöltheti az ember idejét, és ezek az online kurzusok általában nem ingyenesek – most az eddigieknél is jobban kell mérlegelni, megéri-e befizetni rájuk. Emellett nem felejtkezhetünk meg arról, hogy jelenleg válsághelyzetben vagyunk. Aki hajlamos szorongásra, depresszióra, abban a tünetek most különösképpen felerősödhetnek, lefoglalhatják minden gondolatát. És bár a mentális egészség javítására gyakran javasolnak valami figyelemelterelő aktivitást, ez az erőszakos motiválás épp ellentétes hatást fog elérni bennük.

Nehéz megállapítani, mikor csináljuk mindezt jól, hiszen mindentől függetlenül még szeretnénk értelmesen eltölteni szabadidőnket. Sokszor már nem is lehet egyértelműen elhatárolni, mikor választunk egy tevékenységet a magunk kedvéért, és mit a produktivitás jegyében. Már eleve vagyunk programozva, hogy olyanokban gondolkodjunk, amik hasznosnak és megtérülőnek tartunk. Ha viszont ezek az új tevékenységek annyi stresszt okoznak nekünk, mint azelőtt a munka tette, az egyértelműen rossz jel. A mostanában bekövetkezendő változásoknak azt kellene megmutatniuk, milyen eddigi társadalmi jelenségek voltak károsak és magunk mögött hagyhatók. De ha otthon ragadva is épp ugyanazokat a mintákat követjük, amiket eddig munkahelyünkön elvártak tőlünk, akkor semmilyen pozitív változás nem tud bekövetkezni felfogásunkban.

kimelet kép forrása: pixabay.com