8 perc olvasási idő (1523 szó)

A legsikeresebb „nemzetek klubja” – az ENSZ status quojáról

Jelen írásom válaszcikk Tóth Dóra „Az ENSZ nemzetközi megítélése és kihívásai" című rövid értekezésére. Írásommal semmiképp sem támadni vagy aláásni szeretném szerzőtársam munkáját – épp ellenkezőleg, hatalmas örömmel tölt el azt látni, hogy valaki foglalkozik még Magyarországon az ENSZ kérdésével. Ez a téma a szívügyem, és némi túlzással mondhatni, „szakértője" vagyok a kortársaim közt (immár negyedik éve veszek részt modell-ENSZ (MUN) konferenciákon, és viszonylag mély ismereteim vannak a nemzetközi jog területén). Így szükségesnek tartok pontosítani egy-két hiányosságot, tényszerűségi tévedést, illetve mindezt megtűzdelni saját, egyes kérdésekben eltérő véleményemmel. 

Először is fontos leszögezni, hogy az ENSZ nem egyféle államszövetség, mint mondjuk a NATO (amit érdekes módon Észak-atlanti Szerződés Szervezetének hívnak), vagyis nemcsak katonailag, politikailag és/vagy gazdaságilag azonos „térfélen" álló szereplők a tagjai, de sokszor egymással antagonisztikus ellentétben, sőt akár háborús konfliktusban álló országok is. Világos tehát, hogy egy állam nem azért tagja az ENSZ-nek, mert „egyetért a dolgokban" a többiekkel.

A gyakorlatban talán még csak azért sem, mert teljes mértékben elkötelezett lenne a nemzetközi béke és az emberi jogok széles körű védelme iránt – nemzetközi jogi szempontból az ENSZ Alapokmányában foglalt alapelvek, illetve a legalapvetőbb emberi jogok az eredeti cikkben is említett szokásjogba épültek be, így azokra az államokra nézve is kötelező érvényűek (pl. Palesztin Hatóság, Tajvan/Kínai Köztársaság), akik nem tagjai az ENSZ-nek. Az államok azért kívánnak a szervezet tagjai lenni, mert konfliktusaik békés, diplomáciai úton történő megoldását kívánják elérni, ezáltal biztosítani a saját fennmaradásukat, elsősorban a nagyhatalmi erőkkel szemben. Ez az államok közös érdeke. Így érthető, hogy miért tagjai olyan államok is az ENSZ-nek, amelyek az alapvető emberi jogokat is semmibe veszik, például Észak-Korea.

Az ENSZ önmagában nem épül neoliberális alapokra, mivel a neoliberalizmus nem politikai, hanem közgazdasági fogalom: olyan eszmét jelöl, amely a piac szabályozásának minimalizálására, illetve a nemzetközi szabadkereskedelem elé gördülő akadályok lerombolására törekszik. A nemzetközi kereskedelem szabályozásáért az ENSZ hatáskörén kívül eső Kereskedelmi Világszervezet (WTO) felelős, amely szerv egyébként számos módon biztosítja az egyenlő esélyeket és a piaci szabályok tisztaságát, így erősen korlátozza a neoliberális kereskedelmi ideált.

Az igaz, hogy az ENSZ, mint önálló jogi személy, nemzetközi szervezet alapvetően baloldali, liberális szemlélettel rendelkezik, így jellemző például Titkárságára és szakosított szerveire az erős szabadelvűség, zöldpolitika, az emberi jogi fókusz, illetve a globalizmus eszméje. Az is igaz, hogy a Közgyűlés (General Assembly), melynek minden ENSZ-tagállam a tagja, és azonos értékű szavazattal rendelkezik, demokratikus alapokon áll; azonban a jogi erejű döntéseket hozó Biztonsági Tanács, illetve maga a nemzetközi jog alapvetően nem demokratikus intézmények, illetve a nemzetközi kapcsolatokban sem uralkodik egyértelműen a liberális világnézet.

Épp ezért nem működnek a BT reformjai sem. Az ENSZ valódi célja nem az, hogy egy szabadelvű pilléreken álló tökéletes világot teremtsen erőskezű világkormányzattal, csupán annyi, hogy megakadályozza a harmadik világháború kitörését a nagyhatalmak közt, és minimálisra szorítsa vissza a háborúskodásokat. Így az ENSZ-t, mint autonóm politikai szervezetet (amely véleményt nyilvánít, pénzt kezel, segélyeket oszt, kampányokat végez) el kell különítenünk az ENSZ tagállamaitól, akik a tényleges súllyal bíró döntéseket meghozzák. A szervezet például nem is szólhat bele igazán az emberi áldozatokat szedő polgárháborúkba sem, csak akkor, ha azok a nemzetközi biztonságot is fenyegetik. A BT öt állandó tagja az utolsó világéges öt nyertese, akik továbbra is kvázi egyeduralmat és erőfölényt élveznek a világban gazdasági potenciáljuk és atomfegyvereik miatt. A vétójog nem azért létezik, mert a francia, amerikai, kínai vezetők okosabbak lennének német, brazil vagy dél-afrikai társaiknál – egész egyszerűen azért, mert az ő ujjuk „ott lebeg a piros gomb felett", és ezért nem szabad, hogy a világban olyan döntés szülessen, ami ezen országok alapvető érdekeit sérti. (Megjegyzem, több államnak van még atomfegyvere, de a BT-be történő felvételükkel csupán ezt a gyakorlatot legitimálnánk.)

Ezt lehet gondnak vagy kihívásnak nevezni, de mégis ez az aránytalan erőegyensúly tartja a lelket törékeny békénkben. Az ENSZ egyik kiemelt célja, hogy ne legyen több ország, aki atomfegyverekre tehet szert, és a meglévő fegyvereket vagy leszereljék, vagy megmaradjanak soha ki nem használt elrettentő erőnek. Ha újabb államok csatlakoznának a BT-hez úgy egyrészt még kevesebb döntést lehetne átvinni a sérülő érdekek miatt, másrészt az új államok rövidesen követelnék (vagy egyszerűen csak megszereznék) helyüket az „atomállamok" sorai között.

A béke, mint említettem, törékeny. A világ népeinek és államainak olyan alapvető anyagi, világnézeti és érdekellentéteik állnak fenn, hogy a közöttük fennálló békét az állami szuverenitás erős védelme nélkül nem lehetne biztosítani (így is gyakran hiba kerül a rendszerbe, nézzük csak a számos nemzetközivé vagy proxyvá eszkalálódó polgárháborút). Ezért is tartom különös felvetésnek, hogy például az ENSZ egyik szakosított szerve, az Emberi Jogi Tanács (Human Rights Council, HRC – nem összekeverendő az Emberi Jogi Főbiztossággal, OHCHR, de különösen nem a Menekültügyi Főbiztossággal, UNHCR) avatkozzon be a magyar társadalmi helyzetbe.

Világos, hogy az alapvető emberi jogok a nemzetközi jogban nem számítanak belügynek, a védelmük hivatalosan nem minősül a szuverenitás megsértésének. Alapvető jog például az emberi méltósághoz való jog, a jog előtti egyenlőség, a kínzás és a rabszolgaság tilalma. Jól látható, hogy az ENSZ ezeket sem képes hatékonyan megvédeni, ezt valóban nevezhetjük nagy kihívásnak. De fontos látni azt is, hogy az ENSZ, illetve a nagyhatalmak nem véletlenül nem szeretnek beavatkozni az országok belügyébe, ha érdekük nem kívánja meg.

Amit mi durva és kegyetlen jogsértésnek, illetve diszkriminációnak tartunk a nyugati világban, azt elengedhetetlen vallási szertartási cselekménynek tekintik Afrikában, nemzeti egységtörekvésnek Kínában, vagy isteni akaratnak és törvénynek a Közel-Keleten. Ha például a mi szokásainkba erőnek erejével próbálnának kívülről beavatkozni (mondjuk arab katonai erők jelennének meg Európában, és diszkrét ruhaviselésre kényszerítenék az európai lányokat), úgy mi jogos önvédelmet gyakorolhatnánk, hasonlóan a világ többi része is önvédelemre hivatkozna akkor, ha mi próbálnánk meg rájuk erőltetni azokat a szokásainkat, amelyeket a mi jogfelfogásunkban alapvető emberi jogoknak tartunk (például a női szabadság tágabb előmozdítását). Mindez nem jelenti azt, hogy a mi emberbaráti gondolkodásunk ne lenne érvényes más gondolkodásokkal szemben (vagy akár azok fölött is), csupán azt jelenti, hogy egy világszervezet dolga nem a túlzott mértékű beavatkozás az igazság érdekében, hanem a béke megőrzése a világ különböző erői közt.

Az azonos neműek örökbefogadásának engedélyezése például pozitivista értelemben véve nem alapvető emberi jogok. Normatív értelemben törekedhetünk arra, hogy azzá váljon (ebben itt nem kívánok állást foglalni), illetve a nyugat-európai jogi gondolkodásban egyre inkább alapvető értékké válik, azonban semmilyen szerződés vagy szokásjog nem kötelezi erre a nyugati világon kívüli államokat. A HRC mint jogi személy önállóan adhat ki kommentárokat, véleményeket az ilyen töltetű kérdésekről (ahogy meg is teszi szabadelvű gondolatokon nyugvó jogértelmezéseiben), de ezek nem autoritatívak, nem kötelezőek semelyik államra nézve. Hogy a cikkben említett konkrét példával éljünk: sötét időket idézne a magyar történelemből, ha az örökbefogadást övező belpolitikai vitát külföldről beavatkozó erő alkalmazásával próbálnánk rendezni.

Nem meglepő tehát, hogy ha az ENSZ nem avatkozik közbe erővel az észak-koreai munkatáborok, a muszlim nők elnyomása vagy az afrikai nők megcsonkítása ellen, úgy nem küld békefenntartókat egyes magyarországi társadalmi csoportok védelmére sem.

Abban egyetértek a cikk írójával, miszerint a nemzetközi jog megsértése a mai napig magas számban történik, olyan esetekben is, amikor a jog világosan és egyértelműen tilt vagy előír valamit. Szintén el kell ismernünk, hogy az ENSZ és az egész nemzetközi kapcsolatrendszer egyik legnagyobb kihívása ez. Egyes gondolkodók szerint a nemzetközi jog valójában nem is minősíthető jognak, hiszen az elmúlt 70 évben nem sikerült hatékonyan kikényszeríteni (illetve előtte sem). Hiába működnek ugyan ún. gazdasági szankciók a jogsértő államokkal szemben (bár megjegyzem, ezek is csak szelektíven, a nagyhatalmi érdekek mentén valósulnak meg), illetve kivételes esetben még a fegyveres beavatkozás lehetősége is adott, a jogot a gyakorlatban még sem tudja teljes mértékben betartatni sem az ENSZ, sem bármelyik állam, és a jogsértők sokszor megmenekülnek a nemzetközi felelősség alól.

Az eredeti cikkben leírtaknál, illetve az előbb vázoltaknál azonban mégis egy picit több optimizmusra lehet okunk. A nemzetközi jog az erejét, illetve jogi jellegét onnan nyeri, hogy alanyaira inkább jellemző a jogkövető magatartás, mint nem. Onnan tudhatjuk ezt, hogy a jogsértésekre külön is felfigyelünk: a palesztin területekre beékelt izraeli telepek, az otthonukból elüldözött burmai rohingyák vagy a kínai állampárt által meghurcolt ujgurok esetei egyedi esetek. A nemzetközi kereskedelemben, környezetvédelemben, egyéb szerződésekben, egymás határainak tiszteletben tartásában megjelenő jogkövetésre fel sem figyelünk igazán, mivel ez az általános magatartás, szemben a jogsértések különös eseteivel. A háborúkban törvényszegés történik – de ne feledjük el, hogy mennyivel több lehetséges háború nem robbant ki az ENSZ és a diplomácia közreműködésének köszönhetően, mint amennyi igen.

Összefoglalva tehát elismerhetjük, hogy az ENSZ nehezen képes kikényszeríteni az alapelveivel szembe helyezkedő államok jogszerű viselkedését, és szinte teljesen képtelen a reformra. Alapja a status quo megőrzése, amely nem biztos, hogy a legjobb és legigazságosabb, de jelen körülmények között mindenképp a legbiztonságosabb megoldásnak bizonyul. Nem merünk nagy kockázatot vállalni – gondolhatjuk, - azonban egy olyan képletben, ahol atomfegyverek ezrei állnak kilövésre készen, talán ez nem is lenne helyénvaló. Kétségtelen: az ENSZ nem tökéletes szervezet, de igen jelentős mértékben betölti azt minimalistának tűnő, de valójában grandiózus célt, amelyre a második világháború után létrejött. Nem azt szeretném mondani, hogy kizárólag az ENSZ jelenlegi működése járható út, és hogy ne lehetne változtatni – elképzelhető, hogy a megfelelő lépésekkel még jobbá lehetne tenni a nemzetközi közösség működését. A nemzetközi helyzet törékenységéből kifolyólag azonban nagyon óvatosan kell kísérleteznünk mindenféle ambiciózus változással; és mindenképpen szükséges méltányolnunk, hogy az egyetemes történelemben először létrejött egy, az egész glóbuszt felölelő szervezet a nemzetközi, elsősorban a nagyhatalmak közötti békét vigyázó világszervezet.



kép forrása: pixabay.com


Civil szervezetek választási tervei - igényfelméré...
„A kompetenciákra épülő tanulás és tanítás egyik l...

Kapcsolódó hozzászólások

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2024. március 29. péntek