Mikor épp feltérdepelt a Nap meghanyatlott fekvésébõl,
bújtatta szoros köpenybe a természet csendes gõze.
Pont nem láttam már.
Különös festmény a homály. Nem látni benne, ami maga,
csak amit eltakar. Valamit elfedõ leírhatatlanság.
Ami mögötte van, az lehetne, ami benne rejlik.
A testes testetlenség.
Megfogná a ház sarka, átszúrná létét.
Elenyhülõ mostba zárná. Megérthetetlen.
Érintetlen füstös szilárdság.

Tükör a homály.

Mikor épp megfordult az ég, belekönyökölt a homályba.
Ellepte a tudattalan láthatósága.
És nézhetetlenül felrepült egy lélegzet. Úgy, mintha lelke
rajta ismerne magára,
ettõl kezdve felülrõl esett, s nem alulról
a magányba. Nem nézem már. Mégis élni kezdem jelenlétét.
A rám ereszkedõ vaskos semmiségét.

Akkor felborul a Nap lendületet vett csontja,
visszaesik, vissza úgy, oda,
hol az ég az éjszakát csak úgy,
maga kedvére, kisebbnél kisebb darabokra bontja.
Szürkén feketéllõ lágy bolyongása földig csüng,
nyúló feje éktelenül felhízik.
Lámpaoszlopok rései közé telepszik,
függönyök arca elé botorkál,
míg nem egy felszökkenõ szép szelet
arcára ráncol a
halál.

Kiemelt kép forrása: pexels. com via Pixabay