Csontozott aszfalt alatt a jég
óvja reszketeg télnek vizét.
Ajtót csapdos néma fuvallat,
s összekoccan két hallgatag
százkarú
hópihe.

Remete harmat hajnalt mossa,
homály borul az ablakokra.
Nádas közt omlik a hamvas éj,
házfalak alá fagy a halk dér
megcsípve
az udvart.

Kilógatott ruhák holdfényben
ölelik a bút a csendességben.
Megtorpan, szétszéled az erdõ,
s rásuhan pár szúrós csepp esõ
megtörve
a fagyot.

Meghal a táj. És a tó tükre
a hajnallal együtt elsüllyed.
A ház elvész, köd szitál belé,
s az udvar lógó rongyaival
betakar
a nem-lét.

Kiemelt kép forrása: pexels.com via Pixabay