Képzelj el egy párhuzamos világot, amelyben az évszám ugyanaz, és te is önmagad vagy, de a Macskanő karakterét kamaszkorától újraépítették. Feltöltötték labilitással, hiperérzékenységgel, családi krízissel. És képzeld el, hogy a sztorit egy Hollywoodtól teljesen mentes kísérleti moziban látod viszont, amely alatt nem lehetsz biztos benne, hogy tiszta-e az elméd.

Madeline egy tizenéves színes bőrű diáklány, akinek gondjai vannak anyjával és az iskolával egyaránt, de akad egy hely, ahol biztosan jól érezheti magát: a színjátszó foglalkozások, ahol leginkább felnőttek játszanak. Anyjának, aki egyébként fehér, nem annyira tetszik a dolog, gyanakszik és agyonfélti a lányt. A kísérleti színház társulatvezetője, Evangeline viszont egyre jobban kedveli Madeline-t és színpadi játékát. Egy fontos darab megalkotása közben beszélgetnek egymás álmáról, közelebb kerülnek, ezt követően pedig Evangeline mind jobban ragaszkodik ahhoz, hogy Madeline álmát és később otthoni problémáit valahogy beleszője a darab történetébe.

Látja, hogy Madeline érzékenysége és kifejezőkészsége kéz a kézben járnak – azonban a helyzetet bonyolítja, hogy a lánynak pszichiátriai múltja is van, mely jelenét is átitatja, és amelyre anyja állandóan emlékezteti viselkedésével, megjegyzéseivel. Sodródik, de élvezi, hogy játszhat, nem hátrál ki – viszont improvizációi túl erősen hatnak Evangeline-re, aki egy nap szembesül vele, hogy mi történhet akkor, ha nem éppen empátiával tekint főszereplője életére. Mi akar lenni végül ez a bizonyos darab, amibe egyre mélyebben kénytelen merülni Madeline? Mit jelentsen a filmbéli rendezőnő kifejezése: „a karakter, amelyen mindannyian dolgozunk, együtt”?

A Madeline a mélyben eredeti címe (Madeline’s Madeline) szellemes és talányosabb, mint a magyarra fordított, utóbbi viszont beszédesebb. Szinte kezdettől fogva a mélyben vagyunk a főszereplővel, számtalan jelenetben érzékelhetjük a világot „máshogyan”. Időnként zavaros és harsány, részletekbe veszően sűrű, máskor homályos, fókuszvesztett atmoszférákban tart a zene és a kamerakezelés, vagy akár mindez egyszerre. De valahol érezni benne az egyenletességet is, utalva akár egy mentális és érzelmi alaptónusra.

Mint egy trip emlékmaradványai, úgy bukkannak fel elveszett montázsdarabként a film egyes kockái egy másik síkról. És persze vannak a tiszta pillanatok, amikor az öröm is tiszta, eleven, ahogyan azt egy hétköznapi kamaszlány megélheti. Ez mind hozzátartozik Madeline világához, aki küzd az egyébként meg nem nevezett betegségével, ha egyáltalán az. Ám ami tovább nehezíti a napjait, az valójában anyja kényelmetlen jelenléte, aki a látottak alapján lehet, hogy még annyira el van veszve valamiben, mint a lánya. Töltenek el szép perceket is, de egészében véve valami nagyon nem működik köztük, ezért is keres egyfajta menekülő utat Evangeline személyében. Aki még egyet csavar a darab és a film történetén, amikor Madeline anyjára is kíváncsi lesz. Az események ekkor lavinaként indulnak meg mind a szereplők, mind a darab életében, és ez a társulat tagjait is megviseli. Csakhogy reakcióik, ahogy Madeline-é is, természetszerűleg beleépülnek a színjátékba, nem várt katarzisba fordítva ezzel Evangeline már széthullóban lévő karakterdrámáját. E fordulat végül nyitva hagyja számunkra a kérdést: ki alkot meg kit?

Ez a mozi bővelkedik kreativitásban, de töménysége szokatlan lehet, eszközei éberséget kívánnak meg, nem könnyű befogadni. Kontextusa eleve egy olyan színházi munka, amely messze nem hagyományos, azonkívül nem lehet nem asszociálni a pszichodrámára. Ez a kifejezésbeli intenzitás azonban inkább hitelesíti a bemutatandó életeket, minthogy harsánynak vagy hatásvadásznak tűnne. Külön figyelemre méltó, hogy a macska és Madeline kapcsolatát mennyire kihangsúlyozták, elejétől a végéig.

A szándékosan félrevezető címért elnézést kell kérnem, szó sincs előzményfilmről – ezt csupán a fantázia szülte, ám hozzátartozik az is, hogy ebből a történetből tényleg át lehetne lépni a képregények világába, ahol gyakran éppen a karakterek komplexitása és múltjuk az, ami rendkívüliségüket hitelesen a jelenbe sűríti. Izgalmas folytatás lenne a felnövő Madeline-t követni, mondjuk egészen Gotham Cityig. Így, önmagban pedig mindenképpen újszerű megjelenítése különös, sérülékeny személyes univerzumok találkozásának, amelyben Madeline mélysége által nagyobb teret és hangsúlyt kap a hogyan, mint a mi.

Szerző: Sziki Bálint Attila

Kiemelt kép: port.hu