Integráltból inkluzív színházzá vált a MáSzínház, vagyis már nem csupán eljátszatják a színészekkel a megírt darabot, hanem az egész megvalósításban is együttműködik mindenki, ép és sérült egyaránt. A KépMás – próbálom túlkiabálni magam című darab (évadzáró) előadásán sok titok világosodott meg, azon túl is, hogy mitől más egy színház.

A KépMás története egy lánytestvérpárt mutat be nekünk – öt színésszel –, és felcseperedés közben egyikükről kiderül, avagy úgy tűnik: „furcsa”. De miért? És ki fogja megkérdezni, hogy miért? Egyáltalán, hogyan lehet rá válaszolni? A dramaturgia a női identitás és a sérültség együttállását építi fel, és végig hangsúlyos – megkerülhetetlen – benne a családi szál múlt, jelen és jövő ideje. Értve ez alatt a karakterek családi életét és környezetét, illetve a családalapítás vágyát, lehetőségét, vagy épp elutasítását. Egyik téziséből, miszerint a szociális élethez meg kell tanulnunk hazudni, mély dilemmaként merül fel a kérdés: mit kezdjen ezzel valaki, aki képtelen a képmutatásra?

Drága leendő Anyuka! - egy videó, amit mindenkinek látnia kell...

AZ ALÁBBI VIDEÓ ÉLETET MENTETT. OSZD MEG TE IS!A nyugati világban a kiszűrt Down-babák nagy részét abortálják. A szülők sokszor azért nem adnak esélyt gyermeküknek az életre, mert nincs elég információjuk a Down-szindrómáról. Tavaly egy magyar anyuka ezt videót megnézve döntött úgy, hogy életet ad Down-babájának és felneveli!!! 🙂 <3A Harvard Egyetem 2011-es kutatásában részt vevő Down-szindrómás emberek 99%-a boldog az életben; 97%-a elégedett azzal, aki; 96%-a elégedett azzal, ahogy kinéz; 99%-a szereti a családját; 86%-uk pedig könnyen barátkozik. A válaszadó Down-szindrómás gyermeket nevelő szülők 99%-a úgy nyilatkozott, hogy szereti a gyermekét; 97%-uk büszke rá; 79%-uk pedig úgy érzi, életszemlélete pozitív irányba változott gyermeke miatt.

Közzétette: CitizenGO HU – 2018. március 24., szombat

Az eszközkészlet minimalista: két térelválasztó pavilon, néhány mobil puff és sűrűn váltakozó ruhadarabok, valamint valódi gitárjáték segítségével jelennek meg az évtizedeken átívelő sorsmotívumok, életesemények. Dinamikájában a legjobb értelemben hullámzó, váltakoznak a narratív, a párbeszédes, az élőzenei, énekes, táncos mozzanatok, és érzelmileg is igen széles skálán képes megdolgoztatni az átélő közönséget, az őszinte nevetéstől a teljes megrázkódtatásig.

Különös elem az a fajta provokáció, amely itt a nézők megszólalását magában rejtő pillanatokat jelenti. Ekkor természetesen az az érdekes kérdés, hogy ki és mennyire érzi reakció- vagy interakció-képesnek magát akkor, amikor egy színházi produkcióra érkezett… A darab utáni közös beszélgetésben ez fel is bukkant mint izgalmas „egyéni-szociális probléma”, s többen kifejthették, hogy érezték magukat ettől.

Utóbbi beszélgetésbe a társulatvezető, Bakonyvári L. Ágnes is bekapcsolódott, és kiderült az is, a történet epizódjai a játszók saját élményeiből olvadtak eggyé.

Csakhogy ezt nem úgy kell elképzelni, hogy feldobálták egymásnak a tapasztalataikat, majd megnézték, melyik hova passzol… Arról van szó, hogy magát a próbaidőszakot egy kéthónapos csapatépítés előzte meg, és ennek köszönhető, hogy a különböző mértékben sérült és ép színészek, társalkotóik megnyíltak egymásnak, azaz a személyes történetek elkezdtek bizalmi légkörben felbukkanni és szolgálatra jelentkezni. A konkrét színházi munka csak ezt követően indult el.

A végkifejletből egyenesen következett az a két felvetés, hogy
1. a sérültek és egyáltalán a nők aktív társadalmi képviselete, támogatása milyen formákban és hozzáállásokban fejeződhet ki, illetve
2. ez a képviselet válhat-e küldetéssé a mindezeket tükörként elénk állító színészek és alkotók számára.

Az első kérdésre magából a darabból kapunk példát és utalást is arra, hogy messze továbbgondolható, kiből honnan, hogyan hoz ki aktivitást egy fontos probléma mellé állás igénye. A küldetéstudat lényege pedig, hogy amíg valaki – aki közvetlenül érintett – nem érzi, hogy egy mozgalmi impulzus járná át a társadalmi cselekvés és szervezkedés érdekében, addig inkább az érintettség különböző formájú bemutatása a célja. Tehát, ami itt a karakter életében misszióvá válik, az az alkotók számára üggyé. Érezhető, hogy a választási paletta, e két fő szín összes árnyalatával mindenkinek rendelkezésére áll.

Mindenképpen ajánljuk a KépMást, ha ti is kíváncsiak vagytok, milyen az, amikor fogyatékkal élő emberek eljátszhatják, miben és hogyan mások – saját szemszögükből. A szünet nélküli műre azonban, annak ellenére, hogy rengeteg kérdést tesz fel és intellektuális kaland is, mindenképpen érzelmileg nyitott állapotban érdemes beülni. Ahogy Terhes Hanna, az egyik színész elmondta egy kérdésre:

Annak a közönségnek a legjobb játszani, „amelyik velünk együtt nevet és velünk együtt szomorú”.

Szereplők: Demeter Orsolya, Kontler Dorottya, Nemcsók Nóra, Terhes Hanna, Tóth Bernát Réka
Rendező: Bakonyvári Krisztina
Rendezőasszisztens, dramaturg: Jozifek Zsófia
Fény: Herman Ruben
A szakmai beszélgetés moderátora: Bakonyvári L. Ágnes

A darab(ok)ról bővebben: http://mas-zinhaz.hu/hu/eloadasaink

Írta: Sziki Bálint Attila