Ha egy fesztiválra gondolunk, a bulizás ugrik be, tomboló huszonévesek és dübörgő koncertek. A Művészetek Völgyében más dolgokra helyeződik a hangsúly. Ezek a dolgok is megvannak persze, de ez csak egy oldala a sok közül, amik általában kívül esnek a fesztiválok asszociációs körén. Úgy, mint a természetközelség, a kikapcsolódás. A pihenés és elcsendesedés. Gyermek-játék. Katarzis.

A 2018-as Művészetek Völgye második hétvégéjén mindezt (is) átélhettem. Sok más látogatóhoz hasonlóan a fővárosból érkeztem meg péntek délután. Már a buszúton az ablakból kibámészkodás feltöltött picit, a sok zöld, és a kedves kis balaton-felvidéki házak pihentették a szemem. A kempingből is csodás volt a kilátás a környező dombokra. Ez az erdőkkel övezett három falu barátságos, és fesztiválhoz képest nyugodt helyszínt biztosított a kulturális programsorozatnak, ami olyan gazdag és színvonalas volt, hogy megérkezésem után szinte rögtön belevetettem magam.

Visszatérő látogatóként érdeklődve fedeztem fel az eddig nem látott udvarokat, nyaralási helyszínem új nevezetességeit, amiket egyébként népszerűség alapján nehéz lett volna megkülönböztetni a régóta futó helyszínektől. Ilyen volt többek között a Muflon Jazz Udvar, ahol kellemes zenére lehetett táncolni, vagy csak kóstolgatni a finom italokat. Emellett jó volt visszatérni a régi helyszínekre: a Kaláka-versudvar örök kedvenc, igazi családi helyszín, ahol programok a névadó együttes kívánság-koncertjével zárultak: a dalokra hol a gyerekek tapsikoltak, hol a nagyobbak fakadtak kacajra vagy épp sírásra. A Momentán Társulat udvarában is voltak könnyek, de még több volt a nevetés, a színészek kreatív-improvizatív előadásától. A Harcsa Veronika Udvarba tévedők sosem csalódtak, ha jó zenére vágyva tértek be oda, akik pedig csakis klasszikusra vágytak, azokat a Völgykomolyzene temploma várta tárt karokkal. Békebeli színműveket Taliándörögdön lehetett fellelni, nem is egy helyszínen. Itt volt még a nagyobb nevek koncertjeinek is otthont nyújtó Fonó udvar és a Hobo klub.

Kapolcsi bázisomról idén alig mozdultam ki, de amikor megtettem, tagadhatatlanul megérte a fáradtságot. Idén először voltam a falvak között közlekedő járat, a Csigabusz utasa, így megtapasztalhattam a fergeteges hangulatot, ami egy hétvégi estén a járművön uralkodott. Mindenki együtt kántált slágereket – ideértve a sofőröket is, akik mélységes nyugalommal lavíroztak Kapolcs központjában is. „Ti bulizni mentek? Igen! Hát én aludni fogok!” – kaptam el 2 dal között egy párbeszédet egy huszonéves srác és egy ötéves kislány között, aki anyja öléből ismerkedett, kihasználva a párperces viszonylagos csendet, amíg az utazóközönség eldöntötte, mi is legyen a következő ének.

A kapolcsi „nagyszínpad” két koncertjére jutottam el: szombaton Szabó Balázs Bandája lépett fel, a rajongóknak hatalmas élmény volt, mint mindig. A frontember esetlen üdvözlései szeretnivalóak voltak, de ha nem lettek volna, a muzsikájuk akkor is kárpótolta volna a hallgatóságot, akik alig akarták elengedni az együttest. Másnap a záró Quimby-koncert egy igazi búcsúbulivá kerekedett, a zenészek mesterien emelték a hangulatot, amihez lelkesen kapcsolódott a közönség: az utolsó nap látogatóinak jelentős része, a kicsiktől az idősekig.

Persze nem csak a színházi és zenei élményeket lehetett vinni útravalóul. A zöld-helyszíneken a környezetvédelemről tanulhattunk, a TEDx beszélgetéseket aktuális kérdésekhez kaphattunk új gondolatokat. A Folk Udvarban kézműveskedni is lehetett, így aki nem vett vásárfiát, az maga készítette tárgyi emléket vihetett a Völgyből.

És amit akarva-akaratlan, programtól függetlenül megkapott mindenki, az a Művészetek Völgyének az alaphangulata: a napsütés, a finom illatok, ízek, a barátságos, spontán emberek, a füledbe lopózó lágy dallamok, a sátorozás, az hogy látszanak éjszaka a csillagok, kivéve, ha bemész a fák alá a patakhoz, ami csordogál a kőhidak alatt. És most is megnyugtat a gondolat, hogy ott csordogál a víz a hidak alatt. És ott lesz jövőre is. És azt hiszem, ott leszek én is!

Szerző: Szücs Anikó