„Ez egy remek történet, amit nem mesélhetünk el az unokáinknak”. Ha egy amerikai tengeralattjáró és egy elit osztag összeáll, hogy megmentse az orosz elnököt, és nem mellesleg a világot a kitörni készülő harmadik világháborútól, valóban izgalmas pillanatoknak nézünk elébe.

Csapjunk hozzá egy frissen kinevezett, ám veteránnak számító, erényes kapitányt (Gerald Butler), a Pentagonban folyó diplomáciai konfliktusokat, egy adag világhatalomra törő katonai vezetőt, és készen is van az eseménydús akció-thriller.

Magáról a történetről nehezen lehet spoilermentesen írni, bár ha szigorúan vesszük, egy mondatban össze lehet foglalni: Jó tett helyébe jót várj. Valamint mindig találj egy megmenteni való oroszt, sosem tudhatod, mire lesz jó. A cselekmény egymásra dobált játékkockákként épül fel a háborús filmekre jellemző klisékből, mindazonáltal képes szórakoztatni, hiába ismerjük meg a film első tíz percében a forgatókönyvíró bevált szokásait. A fő mozgatórugó természetesen a hidegháborús örökségként ránk maradt amerikai-orosz konfliktus, amire az állandó frusztráció és a „nem én kezdtem” attitűd jellemző. A két nagyhatalom egymással és az idővel is versenyt fut annak érdekében, hogy minél nagyobb területen bírjon erős befolyással.

Ikonikusnak nevezhető a film elején elhangzó „Mi jön még, Európa?”. Az amerikai hadseregben túlteng a patriotizmus, egyfajta gloire-t hajszolnak, és ez olyan szépen kidomborodik a fő karakterek jellemvonásaiban, hogy azt vártam, mikor repül át a vásznon egy megtermett fehérfejű rétisas, és marcangol szét egy barnamedvét. Hazafiasság ide vagy oda, azt fontos kiemelni, hogy a film törekszik összetett személyiségeket kreálni, emberközelibbé varázsolni a háborús hősöket és a katonai vezetőket, bár ez néhol parodisztikus jeletekbe megy át. Erre példa a szomorú farkasszem-játék az orosz és az amerikai tengeralattjáró-kapitány között, amit akár egy lágyan beúszó szimfónia romantikussá is tehetett volna. De milyen jó, hogy nem tette.

A fim alapjául szolgáló könyv, a Firing Point (2012) egyik szerzője (George Wallace) maga is 22 éven át szolgált a tengeren. Minden bizonnyal ismeri a szituációkat, és alapvetően lehengerlő a történetfonál, de lássuk be, egy két órás akciófilmben nem sok helye van a karakterfejlődésnek, mondhatni „lehetetlen küldetés”, épp úgy, mint visszahívni a kocsmából az eltávot kapó legénységet. Nem elhanyagolható azonban a tény, hogy a film átmenne a Bechdel-teszten, hiszen két, a történet szempontjából lényeges női szereplő (az elnökasszony, és a puccs leleplezésében kulcsszerepet játszó diplomata) tárgyal egymással, ráadásul nem is férfiakról. Ez azért is fontos, mert ebben a férfiak uralta műfajban sikerült természetesnek tűnően beemelni a beszélgetést, ami nem kis teljesítmény.

Mindent összevetve Donovan Marsh egy jól kidolgozott, szép látványvilágú, fordulatos filmet alkotott. Még akkor is, ha gyorsabban fogytak az emberek, mint a popcorn.

Szerző: Zelena Dorina Lilla

Kiemelt kép:  Concorde Filmverleih GmbH