Hogyan köthető össze a művészet és az oktatás? Miként tanítható a szeretet? Tud-e segíteni a művészet az emberi jogok javításán? Lábas Viki mesélt nekünk élményeiről, emberek iránti szeretetéről és a fiatal generáció gondolkodásának lehetséges javításáról a Görbe Bögre kávézóban.

Szerinted mi volt a Red Bull Pilvaker legnagyobb hozzáadott értéke a társadalom számára?

Jó érzés, hogy megszólíthattunk egy olyan közeget, akik eddig – akár a környezetük, családi hátterük vagy neveltetésük miatt – nem rajongtak az irodalomórákért vagy nem kezdtek el maguktól versesköteteket olvasni. A mai zenei stílusokban megzenésített versekkel/szövegrészletekkel könnyebb és üdítőbb a tanulás.

Azt vettük észre, hogy eljutott egy olyan réteghez is a Pilvaker zenéje által a szöveg és a régmúlt gondolatisága, ami egyébként nem juthatott volna el hozzájuk, mert a tanárok nem voltak készek arra, hogy ezt olyan formában tolmácsolják a mai ifjúság felé, ami tényleg befogadó fülekre talál. Örülök, ha ezen bármilyen szinten is segíthetünk, mert nincs rosszabb, mint amikor nincs benned kérdés és gondolat.

 

Ha nem is a tankönyvből, de a dalok által meg tudják tanulni a verseket. Megesik, hogy tanárok eddig küzdöttek a gyerekekkel, de aztán meghallgatták együtt a Pilvaker változatot, ami után már könnyedén megtanulták az egyes műveket. Kaptunk több olyan videót is, amin látszik, hogy volt diák, akinek szavalnia sem kellett, elég volt elénekelnie a dalt.

Jó látni, hogy mi, mai fiatalok, az új generáció össze tudunk fogni, változtatni dolgokon, azt csinálhatjuk, ami szerintünk helyes és amiben tényleg értéket látunk.

Milyen érzés volt a Pilvaker színpadán állni?

Nagyon örültem és hatalmas megtiszteltetés volt, mikor Takács Ákos megkeresett, hogy szeretne engem is a csapatban tudni. Margaret Island koncerteken is szoktunk mashupokat csinálni a saját  és pilvakeres dalokból, és jól látszik, hogy a közönség is jól reagál rá.

Például a Szavak c. dalnál volt olyan, hogy egy 60 éves bácsi üvöltötte velünk ugyanúgy a koncerten, mint a mellette álló 12 éves kislány és így együtt tudtunk tombolni rá, és máris megszűnt a generációs különbség köztünk.

Izgalmas utazás volt nekünk is, és tényleg jó érzés értéket közvetíteni, újragondolni azokat az eszméket, amiket a forradalmárok megfogalmaztak 170 évvel ezelőtt. És érdekes, hogy a mai napig aktuális/érvényes a soraik mondanivalója.

Az oktatáshoz hasonlóan szerinted lehet-e a szeretetet és az elfogadást tanítani? Azt a fajta szeretetet, amit mindig kihangsúlyozol a koncertjeiden.

Két évvel ezelőtt Kecskeméten volt egy megmérettetés fogyatékkal élő emberek számára. Nagyon kedvelem az ilyen embereket, mert azt tapasztalom, hogy ők igazán tiszták, jólelkűek, alázatosak és szeretetre méltóak. Ott 4-5 tanárnál észre lehetett venni, hogy szertettel és odafigyeléssel dolgoznak, érdekli őket, hogy mit tesznek le a diákjaik az asztalra. Volt egy nagyon meghatározó élményem, amikor testi fogyatékkal élő emberek adtak elő egy jazz balett darabot. Ott a pedagógus munkáján múlott az, hogyan fejezik ki magukat ilyen szépen, hogy benne legyen minden öröm, fájdalom, küzdelem és odaadás, ami átjárja a mindennapjaikat. A legutolsó részletig, mint a ruhák, kiegészítők, a tüllök, minden ki volt találva, és ez a pedagógus alázatos munkáját jelzi.

Sokszor meghívnak minket iskolákba és egyéb rendezvényekre, amiket igyekszünk is elfogadni. Nemrég Pécsett egy általános iskolában találkoztunk egy pedagógussal, aki színi foglalkozást tart olyan gyerekeknek, akik érzik magukban az erőt az előadó-művészethez. Elmentünk hozzájuk zenélni és meglepő volt, hogy az összes dalszövegünket tudták és velünk együtt énekelték. Ott nyert értelmet nagyon sok dalunk, amikor ők, kicsiként elkezdtek énekelni velünk, nekünk. A dalainknak alapvetően pozitív üzenetei vannak, és mi úgy hisszük, hogy segíthetnek abban, hogy nagyobb szeretettel, elfogadással álljanak az emberek egymáshoz – ezért különösen nagy öröm, ha gyerektől halljuk vissza a dalokat. Nagyon sok múlik az ilyen pedagógusokon, akik „nem állnak be a sorba”, nem adják meg magukat semmilyen rendszernek, mernek alkotni, mernek kreatívak lenni és nem félnek attól, hogy eltérnek az általánostól.

Ha a nyitottság helyét nem veszi át a fásultság, akkor szerintem igen, jó példamutatással lehet a szeretetet is tanítani, de persze az is érthető,megértem, hogy a tanárok itthon sajnos sokszor hamar kiégnek vagy belefáradnak a munkájukba a nehezített munkakörülmények miatt.

Olvastam nemrég – pedagógusi magatartáshoz köthetően egy cikket – ami arról szólt, hogy külföldön hogyan viszonyulnak a tanárok az LMBT+ szövetségek szexuális felvilágosító tevékenységéhez. Meglepően negatív volt a kép.

Bármennyire is igyekszünk minél jobban a nyugati példa felé húzni, nem hiszem, hogy mindig ez a jó, ilyen esetekben pedig kifejezetten nem. Szomorúnak tartom, hogy az ókori Rómában és Görögországban nagyobb elfogadás és nyitottság uralkodott, mint most itt, 2018-ban. Eltelt többezer év és hihetetlen, hogy ez az ügy még mindig kérdés. Nekem nagyon sok meleg barátom van, sokan járnak a koncertjeinkre, szeretek velük dolgozni, és azt is komolyan gondolom, hogy a legjobb „barátnő” egy meleg barát. Számomra nem létezik a meleg nem meleg „kasztrendszer”, szerintem csakis kizárólag EMBEREK élnek ezen a Földön. 

Sok ismerősöm nem meri a másságát otthon felvállalni, mert esetleg felmerül benne, hogy ő nem igazi férfi, vagy nem igazi nő, pedig az, csak másképp és máshoz vonzódik, amitől még ugyanúgy teljes értékű ember marad. Furcsa, amikor sokan boszorkányüldözést csinálnak, és nem gondolnak abba bele, hogy ez mind normális dolog. Nem tudok annál normálisabbat elképzelni, mint amikor valaki leül magában és megfejti, hogy ki is ő, hogy milyen dolgok érdeklik, hogy miben tehetséges, és, hogy milyen a szexuális orientáltsága. Csodálatos, amikor ezt maga és mindenki más előtt is vállalni képes. Becsülendő, hogy ők foglalkoztak annyit önmagukkal, hogy tudják, mi a jó számukra, mert sokan azt sem tudják, mire van szükségük.

Szerinted a művészet vagy kifejezetten a ti munkásságotok segít-e vagy tud-e bármilyen problémán segíteni?

Egy kiragadott példa: a Nem voltál jó dalunk hatására egy pár szakított, mert végre valaki ki merte mondani a másiknak, hogy nem volt jó. Mert létezik tényleg olyan, hogy nem te vagy a hibás, hanem a másik fél habitusa, lelki beállítottsága, vérmérséklete nagyon messze áll tőled, esetleg megbánt szóban vagy fizikálisan, és ilyenkor igenis ezt ki kell mondani és továbblépni. Ez a dal sok mindenkiben sok mindent felszabadított és ezért nagyon hálás vagyok, hogy nekem ez a munkám, segíthetek embereknek, hogy írok valamit és az rájuk is igaz, ugyanaz történik velük. Sokszor mondják, hogy ez segítette őket át egy nehéz időszakon.

Emellett hatással van az emberekre a zene, mert annyira ősi, a kezdettől való, az ősembertől elkezdve mindenki dudorászott vagy kopácsolt. A zene az egész emberiség közös nyelve és szerintem az, hogy mi ezt magyarul tesszük vagy bármi más nyelven az mindegy, mert ugyanúgy megrezegtet bárkit. Bennem ez akkor csapódott le, amikor külföldön vagy a Szigeten játszottunk és ott maradtak külföldiek, mert hiába nem értettek egy szót sem, a zenének és a dallamoknak akkora az ereje, hogy így is tudták miről van szó, vagy azt képzeltek bele, amit szerettek volna.

Milyen megoldásokat látsz a kommunikációs fiaskók feloldására?

Nagy problémának látom a fiatalok körében az okostelefonok/közösségi média negatív hatását: a torz, polírozott világképek kialakítását, a személyes kommunikáció hiányát, a folytonos „kifelé fordulást” a külvilág számára történő kontent gyártás miatt az egészséges befelé figyelés helyett.

Ha arra gondolok, hogy a mai fiatalok mennyire máshogy nőnek fel mint mi, kicsit elszomorodom, mert ők valószínű soha nem fognak egy fa tövébe leülni és olvasni, mert a telefont nyomkodják, ami egyrészt jó, viszont így rengeteg érték nem őrizhető meg, kevés a saját élmény, a személyes tapasztalat.

Talán a fiatalok az iskolán kívül nem is igazán írnak, jegyzetelnek.. Úgy érzem, nem foglalkoznak magukkal annyit, amennyit kéne, nem tudják magukról, hogy ők kicsodák vagy mit szeretnének – bár az iskola sem segít nekik, mert nekem sem mondta senki, hogy figyelj, te lehet, hogy tehetséges vagy. Sok lehetőséget és kikapcsolódást nyújt a szájber élet, de még mindig nem a valóság. Szeretném, ha a gondolataikat és ötleteiket komolyabban vennék az emberek és becsülnék magukat annyira, hogy nem aprózódnak el kifelé, hanem befele fordulva kezdik el először megfejteni saját kis világukat.

Fontos lenne felhívni a fiatalok figyelmét arra, hogy a telefonnyomkodás mellett, hetente egy órát töltsenek el magukkal, magukban, amikor, ha semmi gondolatuk nincs is, csak önmagukra figyelnek és feltesznek olyan kérdéseket, mint „Ki is vagyok én?”; „Jól érzem magam a családomban?”; „Milyenek az engem körülvevő emberek?”; „Vannak-e céljaim”; „Mitől érzem jól magam” satöbbi. Fontos, hogy lássák magukat a világban és megértsék, hogy ez mennyire fontos, mert már nem nevelnek minket arra, hogy megtaláljuk a helyünket.

 

Találkozz Vikivel május 31-én a Budapest Parkban a Random Trip koncerten! Jegyek még kaphatóak.