A Szatyor Art-space galériában, a MOME végzős hallgatóinak munkáiból létrehozott kiállítás jelmondata a fenti idézet, tematikájának meghatározója, egy kulcs, amely segítségével érthetővé válik számunkra a tárlat. De vajon milyen harcot folytatunk a testünk segítségével, miért annyira fontos megvívnia ezt a csatát mindenkinek?

Azóta fontos foglalkoznunk a testünk kinézetével, amióta az emberi faj hovatartozásának kifejezésére igényt tart. Általa bemutathatjuk nemi beállítottságunkat, társadalmi szerepünket, vagyonunk mértékét, politikai identitásunkat, vagy akár a zenei ízlésünket. Azonban a 21. század, ahogy számtalan más területén az életünkek és a világnak, ezen is változtatott, és változtatni fog. Az a sokféleség, ami mindig is jellemezte az emberiséget, most mindinkább előtérbe kerül, kifejezésre juttathatóvá válik, hiszen számtalan lehetőségünk nyílik már arra, hogy kifejezzük, mi az az én, csupán élnünk kell vele. A sokszínűségen kívül pedig felhígult az a szigorú rend, amely alapján megkülönbözetjük a két nemet. Az öltözködésben és a karrierben egyaránt más szabályok érvényesek már, hogy ezt megfigyeljük, elég csak kimennünk az utcára. Számtalan unisex ruhadarabot dobnak piacra, és ugyanúgy kevésbé jelentős, hogy egy adott szakma alapvetően férfias, vagy nőies.

Ahogy végigmentem a Bartók Béla úton, első alkalommal fel sem tűnt a tárlatnak otthont adó épület üvegablaka mögé helyezett próbaba, ami a kiállításra hivatott felhívni a figyelmet. Házszám hiányában átsétáltam volna a tényleges galériához, amely az út túloldalán található. Meglepetésként ért, hogy a művészek munkáit valójában egy pici helyiségben rendezték el, mindazonáltal talán pont ezért, barátságos légkör fogadott, pedig rajtam kívül pont akkor senki sem tartózkodott ott.

A kis termen végighaladva balra indultam el. Egy montázs megragadta a figyelmem. Első pillantásra egyszerü, hétköznapi személyiségeket ábrázoló képeket láttam, akiket mindennapi tevékenységük elvégzése közben kaptak lencsevégre. Azonban jobban szemügyre véve a fotókat feltűntek azok az alakok is, akik szokatlan külsővel rendelkeznek. Minden kép egy-egy pillanat kiragadása a számukra teljesen normális, egyszerű életükből, és ezeken a pillanatokon keresztül mutatkozik meg különlegességük. Néhány elmosódott mozdulat, gesztusok, amelyeken keresztül érvényre jut, amit egész megjelenésükkel közölni szeretnének a világ felé. Egy abszurd vegyesfelvágotton keresztüli bemutatása a sokféleségnek, miként fejezzük ki akarva-akaratlanul identitásunkat, szerepeinket. Vajas Dóra fényképeiben önként viselt maszkokra csodálkoztam rá.

Eifert Kata textilbe varrt ellenkampányt alkotott meg, különféle politikai szövegekből merítve és azokra refrektálva hozta létre különleges ruhadarabjait. Kiemelve a mondatokat a szűklátókörűségből néhány feminista jelmondat jött létre: a nő pótolhatatlan, nőügy, maga okos, a hölgyek fontosak, önmegvalósítás. Az anyagokat közelebbről nézve kirajzolódó évszázadok alatt berögzült társadalmi szerepről szóló mondatokból távolról csupán ezek a szavak maradnak, így fordítva visszájára a politikai propagandaszövegekből kiragadott mondatokat. Mert valóban, fontos hogy túllásunk azon, ami hosszú időn keresztül működött, de mára érvényét veszítette.

A textíliák mellett ismét egy montázzsal találjuk magunkat szembe, jóllehet kevésbé abszurd mint az előző, annak ellenére, hogy egy transz-leszbikus pár közös életének néhány mozzanatát kapták lencsevégre. Hogy mennyire hétköznapiak és egyszerűek valójában, Gajda Barnabás remekül érzékelteti azzal, hogy nem különcségükre hívja fel az érdeklődő figyelmét, hanem pont arra, amiben ugyanolyanok, mint a legtöbb ember. Etetés zajlik egy fémszékekkel berendezett konyhában, vagy épp olcsó szórakozással ütik el az időt: vattacukrot esznek.

A művészek munkáiból összeállított válogatás egyetlen animációja a Tűz címet viseli, amely Csóka Laura (Sorah) és párja (Kenny) alkotása. A több, ismétlődő animáció összessége finom és légies mozdulatok által mutatja be az érzékiséget. Mentesül bármiféle durvaságtól vagy erőszaktól, pont ezért találó elnevezés számára a Tűz, hiszen nem romboló, lángoló máglyáról szól, sokkal inkább arról, hogy tud ez az elem egy sokkal gyengédebb módon érvényesülni. Nem csupán nézni vagy figyelni, hanem átélnünk kell a látottakat, és aszerint értékelnünk. Egyfajta bájjal és könnyedséggel, túlzó és kirívó elemek nélkül is képesek arra, hogy bemutassák az érzékiséget.

Fotográfiákon mutatja meg Bartók Mária Hedvig egy átlagos női test szépségét, hagyva azt természetes valójában. Az új Vénusz feminista -adta címül fotóinak, és valóban az. Habár erősen feminista jelleggel bír, azon túl is képes rávilágítani arra, amiről sokszor elfeledkezünk, amikor a női testről esik szó. Szépségében sokféle, és az ideál, amit szinte mindenhol látunk, a valóságban sokszor nem is annyira tökéletes. Hiszen a fotókon szereplő nő is lehet egy ideál – mégis csak egy átlagos nő a sok közül. Úgy gondolom, tökéletesen lezárja a tárlatot.

A testünk, mint elsődleges eszközünk az identitásunk kifejezésére, számos alkalommal kerül palettára. Sokféle módon lehetséges bemutatni, legyen az textília, fotográfia, netán animáció. Jelentősége a kiállításnak pont ebben a sokszínűségben rejlik -hogy az ember hétköznapi, egyszerű mivoltát hányféleképpen mutatja be. Akár transz-leszbikus párról, feminista kulcsfogalmakról, a szexualitásról, vagy a női testről van szó, a lényeg mind ugyanaz -nem felejthetjük el, hogy elsősorban önálló személyiségek vagyunk, emberek, akiknek igényük van arra, hogy mindenfajta erőlködés nélkül fejezzék ki, milyenek is valójában.