2019. január 12-én este volt szerencsénk eljutni az Orientale Lumen – Kelet világossága programsorozat keretében megrendezett ortodox karácsonyi koncertre. A Belvárosi Nagyboldogasszony templomban két zenei formáció, a Szent Efrém Férfikar és a Pál István Szalonna és Bandája közreműködésével zajlott a keleti kereszténység egyik legfontosabb eseményének a megünneplése.

A padsorok tömve voltak, a padmentes területekre bezsúfolt székekhez hasonlóan, és mindenki izgatottan várta a két színvonalas együttes előadását. Talán néhányan áhítattal is, de a levegőben alapvetően egy zenei, kulturális élmény befogadására való rákészülés érződött. Aztán bevonultak a Szent Efrém Férfikar tagjai, körbeállták, mintegy összefogták az egybegyűlteket, és Bubnó Tamás, a kórus vezetője a köszöntését követően tanítani kezdett minket. Dalokról mesélt, szép, őszinte, egyszerű dalokról, amikkel gyermekkora karácsonyain találkozott, majd ezeket a dalokat megtanította nekünk: és már lett valamink, ami közös. Nem pusztán a dalok lettek a mieink, hanem a felidézett karácsonyi történetek nyomán a hangulatunk, a lelkünk is párhuzamba került.

A vallásos szertartásokat megidézve csengettyűszóval vonult a helyére a kórus, és megkezdődött az előadás. Többnyire szláv énekek zengtek, de német és angol korálok is szerepeltek a repertoárban. Mindenesetre a szöveget nagy százalékban nem értettük, és ennek ellenére úgy éreztem, eljutott hozzánk a jelentése. Eljuttatták. Mert az látszott az énekeseken, hogy övék ez a muzsika, sugárzott róluk a szeretet a zene, a zenélés felé. Jól érezték magunkat, és ezt velünk élték meg, nekünk adták a dalaikat: távcsövet a kezünkbe, hogy pár pillanatra a végtelenbe nézhessünk. Nem tudtuk volna nevén nevezni, amit láttattak velünk, de nem is kellett: a szakralitás teológiai szavak súlyos ruhája nélkül, természetesen lett az élményünk.

A kórust Pál István Szalonna és Bandája váltotta. Aki még nem hallotta őket, talán nehezen tudja elképzelni ezt a nevet egy templomi koncert programjában, de aki ismeri a munkásságukat, annak mi sem természetesebb. A népzenei együttes felvette a koncert fonalát és tovább vezetett minket ezen a lelki-szellemi utazáson. Sűrűn és nyugalmasan árasztották ránk a magyar népdalokból szinte magától kigyűrűző dallamokat, amiben kényelmesen elmerülhettünk. Pál Eszter csodálatos hangján a dalok szavai is meg lettek szólaltatva, és megerősítették bennünk a mindenki által átérezhető, egyszerű áhítatot.

A koncertre a közös éneklés tette fel a koronát: a két együttes és a közönség közös muzsikával töltötte meg a templomot, egy spontán gyülekezetté formálódva. Arra gondoltam közben, hogy az ünnep végül is erről szól: együtt vagyunk, együtt örülünk valaminek és közben díszek vesznek körül. Most, karácsony alkalmából az örömünket zenével díszítették fel. Bár valószínűleg az összegyűltekből sokan nemhogy ortodoxok, vagy akár keresztények, de talán vallásosak sem voltak, mindez akkor és ott nem számított, mert a zene a szakralitás olyan szintjére viszi el az embert, ahol már nem léteznek az erre vonatkozó emberi, mesterséges címkék.

 

Szerző: Szücs Anikó

Kiemelt kép:http://www.belvarosiplebania.hu