Lehetséges-e, egy mentálisan teljesen egészséges embernek a legkevésbé is átéreznie egy szellemi betegségben szenvedő helyzetét? Létezik-e az a szemüveg, amit felvéve rádöbbenünk, hogy a számunkra idegesítő, rémisztő vagy elkeserítő történésekről nem tehet az, aki elkövetője annak? Képesek vagyunk mindig megértőek lenni? A VOX magazin premier előtt közelebb hozta ezt a világot számomra a Madeline a mélyben című alkotással.

A mű angol címe beszédesebb – “Madeline’s Madeline” – egyfajta rekurzív érzést kelt, mintha már csak felolvasásában egy olyan spirálba kerülnék, amiből nem tud szabadulni a gondolat. A történet szerint Madeline egy hamarosan nagykorúvá cseperedő tini, akinek mindennapjaiba kerülünk be teljes hirtelenséggel. Egy színi társulat tagjaként készül egy előadásra. A cselekmény előrehaladtával lassan kiderül, hogy egy nevén nem nevezett betegséggel küzd, mely kihatással van a viselkedésére és gondolkodására. Lényegében ez volna nagyvonalakban. Azt azonban ki kell emelni, hogy ez egy kísérleti film. Eleinte értetlenül álltam a fogalom előtt. A már nevetségesen sok D-s technológiák mindennapjaiban el se tudtam képzelni, hogy mi az, ami újdonságként felmerülhet.

A lényeg, mondhatni, nem a történet, hanem az, hogy Madeline miképp éli meg a környezeti behatásokat. Magától értetődő napi rutin mellett, rohanó világunkban elfelejtünk egy kicsit belassítani és észre venni az apró történéseket, melyek folyamatosan érintenek minket. Hányszor volt, hogy otthon voltál, vagy épp ültél egy helyben bárhol a városban és úgy konstatáltad a dolgokat, hogy nem történik semmi, azt írván egy barátodnak, hogy “semmi, unatkozok”. Egy másik példa: este hazaérsz, és amikor a szüleid megkérdik, hogy mi volt aznap, reflexből rávágod “semmi” és folytatod csendben a vacsorát. Ez messze nincs így. A puszta tény, hogy vagyunk, lélegzünk, ülünk, tanulunk, beszélnek hozzánk, érezzük a dermesztő hideget, vagy a kánikulai meleget, ezek mind minket érő behatások, melyek már annyira természetesek számunkra, hogy nem foglalkozunk velük. (Egy másik, erre ráébresztő film, egyik személyes kedvencem a Békés harcos útja.)

A képi hatás, az ugrálás és a félig fps jellegű nézet igyekszik igazán átérezhetővé tenni a betegséget a néző számára. Többször érezhető, hogy olyan történetszál kerül átmenetileg középpontba, amit elsőre teljesen értelmetlennek, abszurdnak és randomnak tűnhet. Néhol elkezdődik egy fonal, ami nem ér véget, váratlan érzelmi ingadozások, olykor halkuló, tompuló hangzás. Egyszer-egyszer elsötétül a kép, azt hinnéd, hogy vége a filmnek, de mégsem.

A színi kör vezetője, a társulat új darabjának alapjául veszi tanítványa világát. Olyan, mintha egyszerre éltem volna meg azt a darabot, ami akkor volt készülőben. Teljes mértékben időzavarba kerültem, a végére már el is engedtem a rendhez való görcsös ragaszkodásom. Színház a színházban lényegében. Teljesen új érzés kerített magába. Egyszerre éreztem erős diszkomfort érzetet, és kíváncsiságot. Fel akartam állni, de mégis a székbe húztam magam. Olyan szintű érzelmi hullámvasút volt bennem, amihez foghatót még nem tapasztaltam. Mintha tudatosan akarta volna kiváltani azt a mélyen szunnyadó kettősséget, ami egyszerre tűnik távolinak, és rendkívül közelinek. A végletek világában, hajlamosak vagyunk 2 oldalra osztani mindent: jó-rossz, igaz-hamis, csúnya-szép és így tovább, átmenet nélkül. Ha valóban így is gondolkodnak sokan, a távolság hangsúlyozása ellenére a két irányzat valahol mégis kell találkozzon, léteznie kell egy határnak, ahol a messzi, közelivé válik.

Nem tudtam hova tenni a bennem felgyülemlő érzéseket a vetítés végén. Minden káoszban van rend, még akkor is, ha elsőre nem szembetűnő. Madeline története is, a kesze-kuszaság érzet ellenére teljesen tudatosan rendszerezett, felépített, ami igényli a teljes nyitottságot és egyfajta elvontabb gondolkodást a jegyet váltók részéről. A legújabb dimenziót nem a szemen keresztül kell keresni, hanem az érzéseken át. Mivel az érzelmi intelligencia fejlesztése a hazai oktatásban aggasztóan elhanyagolt, igy az RLSM-hez hasonlóan hiánypótló, érzékenyítő remeket sikerült alkotni, mely január 10-től kerül a hazai mozikba.

Két alkotónk is kifejtette véleményét az alkotásról. Ha egy másik nézőpontot is szeretnél megismerni, Sziki Bálint Attila írását itt olvashatod el.

Kiemelt kép forrása: est.hu