A Kölcsönlakást (12) legjobban talán pont a címéhez tudnám hasonlítani: kicsit a mozivászoné, kicsit a színházé, kicsit mindkettőé. De talán egyiké sem teljesen.

Remek alapanyagul szolgált az azonos című színházi darab. Az 1969-ben íródott vígjáték magyar előadásában egyébként a rendező, Dobó Kata is játszott, talán az ötlet is innen származhatott, hogy megfilmesíti Ray Cooney darabját. A dialógusokon érződtek azok a sajátosságok, melyet eddig filmen nem igazán láttam. Némelyik eleme persze jól működött: a viccek, helyzetkomikumok abszurditása a moziteremben ülőket is épp úgy megnevetette, mint a színházak közönségét. A hatásszünetek, a “jelenetben van a szereplő, amikor róla sutyorognak, de nem hallja” vagy éppen a helyszínváltások egymásba fonódása azonban nem adta vissza azt a fajta könnyedséget, amit a szélesvásznon megszokhattunk. Kínos pillanatok is jócskán adódtak, és nem feltétlen rendezői elgondolásból- néhol már azt vártam, mikor töri át a negyedik falat egy-egy nézőközelibb szereplő, hogy összekacsintva nevetésre bírja az eddig pókerarccal ülő közönséget is.

Maga a történet szórakoztató volt, és meglepően jól kezelte a sok főszereplőt. A két házaspár dinamikus kémiájának köszönhetően nem is volt kérdéses az összetartozásuk, a karakterek számon tartását pedig nagyban segítette a film eleji intro. Ez egy újabb műfajt hozott a színre: lehet, elfogult vagyok, de mindig nagyon örülök az olyan alkalmaknak, amikor a képregények stílusa is helyet kap a vásznon. Mint azt az Irány a Pókverzum című cikkemben említettem, egy-egy ilyen elem képes rögtön az elején megteremteni az atmoszférát. A kimerevített, átrajzolt szereplők mellett tehát láthattuk a keresztnevüket és más szereplőkhöz való kapcsolatukat. Ez pedig igencsak jól jött a későbbi kusza cselekménynél.

Innentől azonban akármit írok, egy hatalmas spoiler táblát kellene kihelyeznem. A darab alapvetően két házaspárról szól, Balla Eszter, Haumann Máté, Klem Viktor és Martinovics Dorina alakítja a szereplőket. A párok nőtagjai testvérek, és az idősebb, Anikó férjével lakásfelújításba kezd, és a gyermekvállalást tervezgetik. Az előbbit Márió, a dizájner gondjaira bízzák. Személyes kedvencem volt az ő karaktere, ugyanis nem csak a legjobb szövegeket kapta, de az egyik legjobb alakítást is Szabó Simon hozta a filmben. Az érte rajongó legkisebb nővér, Szilvi (Kopek Janka), és a bónusz jógaoktató, Tibor (Fehér Tibor) szintén szórakoztató jelenségek voltak, jó poénokkal. Kiss Ramóna és Gangxta Zolee is feltűnt a „színen” egy-egy rövidebb szerep erejéig, viszont Oroszlán Szonja karaktere, akit inkább a főszereplők közé sorolnék, valahogy túlzásnak tűnt. Alapvetően katalizátora volt az eseményeknek, a megjelenése kiváltotta káosz pedig melegágya lett a helyzetkomikumoknak, viszont –nem tudom, ez volt-e a cél- számomra kifejezetten irritáló szereplő volt, és ez valahogy nem is a kifigurázott tulajdonságaiból eredeztethető. A film remekül hozta a darab ritmusát, bár néhol ez nem volt elég gyors a mozivászonra. A kameratechnika és az átmenetek ízlésesen alkalmazkodtak a hangulatvilághoz, a zene is kellemesen belesimult a jelenetekbe, de az embernek valahogy hiányérzete volt, ha nem nevetett a poénok után, mintha az is a koreográfia része lenne. Számomra kellemes meglepetés volt a filmektől szintén szokatlan sanzonok használata, mely egy-egy jelenet végét szokta érzékeltetni a darabban, filmen feltételezem a dinamikát volt hivatott továbbvinni. A vége főcímdal pedig egyenes mintha egy musical-ből lett volna, a legpozitívabb értelemben. Összességében kissé színházélménye is lehetett az embernek, élve a mozi adta előnyökkel, szórakoztató vígjáték lehet a kölcsönlakás. Aki vevő a színházi humorra, annak mindenképpen ajánlom, és annak is, aki nem, mert mindenképpen fog benne olyan részt találni, ami megnevetteti.

Szerző: Zelena Dorina

Kiemelt kép forrása: Intercom