A legtöbb kisfiú gyakran játszott már katonásat, legalább egyszer megfordult a fejében, hogy katona lesz, ha felnő. Az iskola udvarán képzeletbeli fegyverekkel lövöldöznek, elbújnak a bokrok mögé és aprítják az ellenséget. Úgy tűnik, mintha felnőtt volna több generáció nem tudva, milyen is a háború (tömeges, magyarokat érintő, háborús halálesetekről legutóbb talán a Don-kanyarból hallottak a magyarok). Hogy mi lesz ezután? Kilenc hónap háború.

Vannak magyar katonák a Közel-Keleten, de róluk nem hallani nap mint nap, ha valaki nem keres rá az interneten, lehet, hogy még sosem hallott ilyesmiről. Viszont a kárpátaljai magyar fiatalokról sem, akiket behívtak az ukrán hadseregbe az ukrán-orosz konfliktus okozta harcok miatt. Alig pár éve történt ez a nemzetközi konfliktus hazánk mellett és annyira friss és aktuális, mégsem került a szemünk elé vagy nem tudjuk úgy kezelni a jelent, mint a múlt történelmét.

Csuja László dokumentumfilmje, a Kilenc hónap háború ezzel a témával foglalkozik, amely munkája a Szarajevói Filmfesztiválon is elismerést szerzett.

A rendező egy másik téma kapcsán járt gyakran Kárpátalján, ahol tapasztalata szerint az oroszoktól és egy esetleges háborútól féltek és tartottak az ott élők. Így adódott az ötlet, hogy mélyebben beleássa magát a történetbe és érintett családokat keressen. Végül megtalálta azt a fiút, akiről elkészíthette alkotását. A film különlegessége az, hogy az egyik felét a stáb a család házában rögzítette, a másik fele telefonos kamerával felvett jelenetsorokból áll, amelyet a fiatal katona készített a mindennapjaikról a fronton. Ezért érezhetjük nagyon közelinek a történéseket, mégis van benne egy olyan távolság, amelyet a kérdések és a meg nem mutatott történések adnak. Ez a sok kérdőjel pontosan olyan, mint az a tér egy katona fejében, ahová nem fog senki bejutni, még a kedvese sem, hogy lássa és átélje azt, amit a sortűzben álló férfiak.

A rendező politikai oldalt nem választ, a műve csak a háború és harcok egyénre gyakorolt hatásával foglalkozik.

A kezdő képsorokban megismerkedhetünk Janival, aki a nyári melegben barátnőjével fürdőzik, este a családdal közös vacsorán és zenés mulatságon vesz részt. Bejelenti, hogy megkérte kedvese kezét. De a kamera átsiklik az édesanya arcára, az aggódó tekintetére….kiderül, hogy a fia hamarosan katonai kiképzésre megy és a kelet-ukrajnai határra viszik. Janin nem érződik a helyzet súlya és komolysága, nem aggódik, kilenc hónap távollétnek, könnyű kirándulásnak fogja fel az útját. Hajnalban az egész család kikíséri őt az állomásra és megkezdődik a kiképzés, majd a határőrizet és a kisebb-nagyobb fegyveres összetűzések. Betekintést kapunk az ukrán hidegbe, a férfiak egymás közti ugratásába, a közös főzésekbe, majd ahogy halad előre az idő az átélt fegyveres akciókról is kapunk utólagos tudósítást. A film talán egyik legmegrázóbb videóbejegyzése az, ahol Jani elmeséli, hogyan kapott sokkot és kezelték egy kis ideig kórházban, amikor egy lövés után mellette lévő társát találat érte. A kezdeti vagánykodás lassan kezd eltűnni, ahogy a viccelődés és a mosoly is a katona arcáról.

Egy történet járt a fejemben, amikor néztem a filmet és drukkoltam, hogy Jani ne öljön meg senkit és őt se ölje meg senki:

J.D. Salinger az Ilyenkor harap a banánhal című novellájában a főszereplő Seymour, a leszerelt fiatal katona nem tudja túltenni magát a háború borzalmain. A tengerparton egy kislánynak mesél egy különleges halról, a banánhalról, akiknek nagyon tragikus a sorsuk. Ezek az állatok beúsznak egy lyukba, ahol nagyon sok banán van. Ekkor még közönséges halak, de amint meglátják a sok ételt olyanokká válnak mint a disznók. A sok evéstől meghíznak, és többé nem tudnak visszajönni a kinti világra a lyukból és bent elpusztulnak. Seymour olyan halat is ismert, aki 87 banánt evett meg. A lyukon túli világ párhuzamba állítható a háborúval, a halak a katonákkal, a banánok az ellenség katonáival. Vannak olyanok, akik sosem tudnak visszatérni a másik világból és nem találják már a helyüket abban a valóságban, ahonnan kiszakadtak.

A folytonos változatosságra való igény megmaradhat a háború után is, olyan ez, mint az extrémsport. A félelem és izgatottság adrenalin löketét újra és újra keresni fogják és át kell élniük a bizonytalanságot, mert a hétköznapi élet már sivár.

Megfigyelhetjük a változást a fiú viselkedésében, habár a katonalét előtti énjéről nem kapunk sok információt, de egy vidám, átlagos srácnak tűnik a szomszédból. Az eltáv alatt és a leszerelés után sokkal feszültebb, többször veszekszik édesanyjával, lebirkózza párját és csúnyán beszél. A zárójelenetben tücsökciripelős tavaszi estén ülnek a kertben; az édesanya, a barátnő és Jani. Csend van, az este zajait a fiú szavai törik meg: ,,unatkozom itthon, ott legalább mindig történt valami.”

A filmet Magyarországon a 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretein belül mutatták be. Január végétől-február elejétől kezdődik a film forgalmazása esemény alapú vetítésekkel.

Szerző: Gyurkó Krisztina

Kiemelt kép forrása: filmtett.ro