Alföldi Róbert ismét kezébe vett egy darabot, Ödön von Horváth remekét, mely nem oly meglepő módon – Alföldi darabjait ismerve –  tartalmaz megbotránkoztató jeleneteket. Noha az ember csak elszörnyed és keresi a látottak “miértjét”, végül rá kell, hogy jöjjön, a való élet cseppet sem szolidabb vagy igazságosabb. Ettől lett ez  a színpadi játék igazán jó. Vagy mégsem?

Az 1929-es gazdasági világválságot követően az emberek megélhetésére szánt összegek drasztikusan lecsökkentek és sokkal látványosabb lett a szakadék az úri népek és a plebs között. Ebbe az időszakba csöppenünk be a müncheni Oktoberfest egyik éjszakájába és megismerkedhetünk két főszereplőnkkel, Karoline kisasszonnyal (Bata Éva) és Kasimirral (Stohl András). Karoline és Kasimir jegyesek, azonban Kasimir munkájának elvesztése után kezdenek megmutatkozni kettejük között azok az ellentétek, melyek hatással vannak kapcsolatuk jövőjére.

Karoline vidám, naiv és kíváncsi természete egyre inkább szembeütközik Kasimir pesszimista jellemével, mely megadja végül a további kimenetelek alap morózus hangvételét. A lány elindul az éjszakába egy frissen szerzett barátjával, Schürzinger hadnaggyal (Varju Kálmán), Kasimir pedig magára marad régi cimborájával, Szemes Franzcal (Szabó Simon) és párjával, a hánya-vetett sorsú Ernával (Pálfi Kata). A történet során megismerhetjük, milyen eltorzult módon leli örömét a gazdag úri nép torzszülöttek kiszolgáltatottságán, találkozhatunk piti bűnözőkkel és mindennemű zülléssel, ami egy éjszakában megtörténhet.

Ugyan a cselekmény több szálon fut, betekintést nyerhetünk különféle élethelyzetekbe és magunk is rádöbbenhetünk milyen módon teszi tönkre világunkat a pénz és a hatalom. Humor, mély érzelmek és a rettenetes valóság érzet az, ami egyedivé teszi a darabot, de sajnos még ettől sem lesz jó, főleg azért, mert ha valaki a darab rövidke leírásába sem olvas bele, mondván, hogy szereti a meglepetéseket, akkor legalább a színjáték feléig elképzelése sem lesz róla, hogy mi az, amit lát. Nem véletlen, hogy a végszó után a közönség egy igencsak megosztó, lagymatag tapssal engedte haza a színészeket. Le a kalappal egyébként a publikum előtt, mert annak ellenére, hogy a nézők fele már az első “kötelező” taps után felállt volna, hogy elinduljon hazafelé, mégis tisztelettudóan követte a többiek szerény visszatapsát, mely sokkal inkább szólt a színészek küzdelmének, mintsem a darabnak.

Kezdjük ott, hogy Bata Éva játéka elszomorítóan egysíkú és érdektelen, meglepően gyenge a mellette felsorakozó remek színészi alakítások mellett. Itt egy pillanatra érdemes is megállni és kiemelni azokat a színészi alakításokat, melyek életben tudják tartani a darabot. Borbás Gabi egy csekély mellékszerepet kapott ebben a darabban, néha énekel kicsit, néha szórakoztatja a részeg milliomosokat, de mindezt annyira kifinomultan és profin csinálja, oly könnyeden adja át a humorát, hogy ettől az előadás igazi dívájává válik.

Papp János és Cserna Antal a pökhendi milliomosok bőrébe bújva garantálják a humort a publikum számára, pedig sokszor még csak szövegük sincs, de egy-egy gesztusukkal, grimaszukkal szintén fényt visznek az amúgy igencsak sötét hangulatú színműbe.

Stohl András meglepő választás erre a szerepre, de tökéletesen hozza azt, amit Kasimir jellemében testesítenie kell. Minden pillanatban érezhető az a mély szenvedés és sanyarúság, amely átjárja Kasimir lelkét ezekben a fájdalmas órákban. Stohl András játéka újfent tiszteletre méltó.

Ezen nevek és alakítások mellett már-már zavaróan észrevehető, ha egy színész linkel, vagy csak nem tudja igazán magára venni karakterének jellemét, és sajnos ez Bata Éva esetében minden jelenetben előjön. Ez az egyik sarkalatos pontja az előadásnak, ami miatt az ember csalódottan távozik a Centrál Színházból.

A másik kritikus pontja a Kasimir és Karoline drámájának a kaotikus rendezés. Minden tisztelet Alföldi Róberté, kiváló Jászai Mari-díjas színészünké, azonban a követhetetlen játékmenet miatt sokat veszít a mű erejéből. Fények, hirtelen felcsendülő zenék, Tarantino-féle időrendbeli összevisszaság és valahogy nem áll össze egy egésszé. Egyik pillanatban mindenki nevet egy elejtett humor foszlányon, a másik pillanatban pedig csak keresi az ember, hogy a poén és a nevetés között eltelt néhány másodperc alatt hogyan szaladt el a történet egy teljesen másik térbe és időbe. Az a rettentően mély és erős mondanivaló, mely a darabban ott bujkál, sajnos elveszik valahol a színek és hangok sokaságában, a való élet mérhetetlenül igazságtalan mivoltja ott marad Münchenben és nem jut el a közönségig.

Véleményem szerint a darab inkább a 40-es korosztálynak és az ettől idősebb rétegnek szól, inkább a társadalom ezen szegmensét tudja megérinteni az a drámai hatás, amit próbálnak a játék a kezdetektől fogva az ember képébe erőltetni. Mert bárhogy is nézzük, amit el szeretne érni az előadás, azt az érzelmi hatást bizony agresszívan teszi és nem hagyja, hogy a néző átszellemülhessen, vagy magától levonhassa a maga tanulságait. Ez bizony egy ilyen műfajnál gond és ez a fő oka annak, hogy még inkább redukálódik az a réteg, akinek a Kasimir és Karoline szólhat. Egy átlagos huszonéves nem rendelkezik olyan komoly élettapasztalattal, nem  élt át olyan történelmi és gazdasági helyzeteket, amitől számára is szívszorító vagy akárcsak elgondolkodtató lehet az a mondanivaló, amit Alföldi darabja közölni akar. Napjainkban, amikor a fiatalok véleménye döntéseket befolyásoló tény lehet, igenis teret kell adni nekik és úgy felépíteni egy előadást, hogy az ne csak egy adott korosztályt érjen el.

Szomorú vagyok, mivel megszámlálhatatlanul sok pozitív élmény él bennem, melyeket a Centrál Színháznak köszönhetek és azt kell mondanom ezidáig még nem láttam itt olyan előadást, amire rosszabb jelzőt tudtam volna használni a “remek” szónál. Teljes szívből senkinek nem ajánlanám az előadást, talán az idősebb Kádár korszakbeli generáció az, akik át tudnák érezni a dolog mondanivalóját, ugyanakkor nekik meg túl modern lenne a megvalósítás, így kissé sakk-matt helyzetbe keverednék az ajánlgatásommal.

Ennek a színháznak van egy kialakult világa, egy attitűdje, egy olyan atmoszférája, ami véleményem szerint egyedülálló. Ebbe a páratlan világba nem illik bele a Kasimir és Karoline, legalábbis ebben a rendezésben és/vagy ezzel a szereposztással semmiképp. A kisszínpadot megnézve is olyan erős a repertoár, legyen szó a “Jó zsaru rossz zsaru” című darabról, szintén Stohl András remeklésével Szabó Győzővel karöltve, vagy Bereczki Zoltán “Lepkegyűjtő” című egyfelvonásos remekéről, hogy egyszerűen nem fér el a palettán. Szomorúan, de ettől függetlenül izgatottan várjuk a következő darab premierjét.

Kiemelt kép: A Centrál Színház hivatalos Facebook oldala