Elég nehéz összeszedni a gondolataimat egy olyan film után, ami minden eddigi elvárást túlszárnyalt. A Marvel és a Sony Pictures szerelemgyereke ez az alkotás, több mint 140 animátor lelkét látjuk a vászonra öntve, a főszereplő, Miles Morales képregényének alkotója, Sara Pichelli stílusában, és az időközben elhunyt Stan Lee utolsó cameo-jával.

Szerintem híven jelzi a minőségét, hogy a sajtóvetítésen a technikai problémák ellenére még tíz percnél sem állt fel senki, hiszen legyenek bármilyenek is a körülmények, ez a film egyszerűen fenomenális. Ez a  két óra, mint a főszereplőket, a nézőt is egy másik dimenzióba röpíti, egy olyanba, ahol a képregény és az animáció összepacsiznak, és rávágnak egy hatalmasat az asztalra, hogy na srácok, ezt csináljátok utánam.

De mitől is ad ekkora élményt? Köszönheti ezt először is a cselekménynek, illetve az abban lévő humoros, vagy tragikus elemek harmóniájának. A film maga Miles Morales eredettörténetét dolgozza fel, ahogy az tinédzser fiú az átlagos problémákból, mint az új iskola és a szülői fegyelem egy teljesen más világba csöppen, amikor megharapja egy radioaktív pók, és a képregényekből megismert hőssé kell átalakulnia pár nap leforgása alatt. A rendezők, Bob Persichetti, Peter Ramsey és Rodney Rotham  gondosan ügyeltek arra, hogy a későbbiekben feltűnő, comic-geekek számára ismerős, ám átlag nézők által kevésbé számon tartott Pókember alteregók is elmesélhessék saját eredettörténetüket. Peter Parker, Pók-Gwen, Peni Parker, Pókember Noir és Póksonka egyaránt megfelelően kidolgozott, ugyanakkor sztereotipikus karakterek voltak, gördülékeny interakcióik sokat dobtak a történet ritmusán. A film legtöbbet használt mondatának önkényesen megszavazom az „És én azt hittem, én vagyok az egyetlen” –t, és ennek változatait, ami a végén keretbe foglalja a történetet: Miles rájön, nincs egyedül, bármilyen problémáról legyen is szó.

Mint tudjuk, egy jó filmhez nem elég egy jó sztori, ahogy az Irány a Pókverzum is támaszkodhatott az akciódús, tökéletesen koreografált jelenetekre, melyek nagyban merítettek a képregényből. A harmadik „dimenzióként” a zenét említeném: megalapozta a hangulatot, és valahogy úgy illeszkedett a képregényekhez, mint amikor kóstolás nélkül is érzed a parfüm ízét: ez csak ilyen lehet. A látványvilág az előbb említettek szerint lendületes, kiváló, olyan árnyalatokkal dolgozik, hogy pontosan meg tudod mondani, mikor milyen rész következik. A film tehát szórakoztató, ugyanakkor olyan témákat dolgoz fel, mint a gyász, az elengedés, teszi ezt leheletkönnyeden, mégis őszintén. Be kell valljam, nem láttam még élőszereplős filmet sem ilyen könnyedén lavírozni az érzelmi skálán.

A Pókember: Irány a Pókverzum! véleményem szerint a legjobban sikerült képregény adaptáció, hiszen ötvözi a két műfaj legélvezetesebb elemeit, és hozzárakja a maga sajátos jegyeit, és még akkor is élvezhető, ha külön-külön egyik média sem ragadt meg eddig.

Szerző: Zelena Dorina Lilla

Kiemelt kép: zoom.hu