Érezted már úgy, hogy nem vagy ura a veled történő eseményeknek? És ha ezt minden egyes nap át kéne élned? Ha nem tudnád eldönteni, hogy álom-e vagy valóság, ami veled történik. És ha valóság, akkor te vagy őrült, vagy rajtad kívül mindenki más az?

Ködös kezdést követően belecsöppenünk egy idilli családi reggelbe: apuka, emlékezetkiesésben szenvedő anyuka, elkallódott sarjuk. Talán azt várták, hogy ez a reggel is hasonló lesz a többihez, tele magyarázkodással és felvilágosítással. De egy sánta, beszédhibás férfi mondvacsinált indokkal rondít bele a képbe, magával hurcolva főhősnőnket egy új, eddig ismeretlen helyre.

A reggeli ébresztő után a néző először az 50 első randi című filmben találhatja magát. Egy kedves Jó reggelt, tündérbogár! köszöntés sem segít a helyzeten, hiszen főszereplőnknek mondhatni halvány lila gőze sincs semmiről.

Hol vagyok? Ki ez a férfi a ruhával? Ki vagyok én? Miért ezt iszom reggel, és nem azt, amit a legtöbb ember? Tetszik nekem ez a ruha? Szeretem ezt a férfit? Ez a napló majd segít nekem? Én vagyok Claire?

A kérdések záporoznak, de nem csak Claire, hanem a nézők fejében is, hiszen nehéz lenne kitalálni, mi fog kisülni ebből. Képbe kerül főszereplőink bimbódzó szerelmének áldása, a dohányfüstbe burkolózó ifjú Kenny, aki nem épp egy pedáns diák viselkedését imitálja. Bár ezen kezdetben mindenki kedélyesen mosolyog, érezhető, hogy nincsenek annyira rendben a dolgok, mint először feltételezné az ember. A karakter ábrázolása remekül összefoglalja a szülői lét legnagyobb félelmeit, s talán pár szülő némán hálálkodik, hogy az ő csemetéje meg sem közelíti ezt a szintet.

A beszédhibás, sánta férfi kiléte jó ideig gyanús, sőt, rejtélyes marad, aminek felderítésében Gertie, az újonnan képbe kerülő édesanya sem segédkezik. Viszonyuk az első pillanattól kezdve láthatóan viharos. Idő közben az ember ráébred a párbeszédek folytán, hogy egy kétségbeesett anya artikulálatlan kiáltásai és szitkozódása is mosolyt csalhat az ember képére, miközben a színpadon felpaprikázva és szitkozódva trappol végig. Kimondatlanul az is egyértelművé válik, hogy egy bűnbánó sajnálom édes kevés, ha az ember nem gondolja komolyan szavait, és nem tud, nem akar megváltozni.

A karaktereknek köszönhetően egy szörnyű tragédia is tűnhet humorosnak, és újfent felfedezhetjük az eltorzított magyar nyelv szépségét és báját.

A már meglévő, és újonnan képbe kerülő karakterformák megerősítik a nézőt abban a tudatban, hogy az eddig ártatlannak tűnő szereplő is lehet bűnös; hogy egy élettelen bábú obszcén megszólalásai is indíthatnak lavinát az ember tudatában; hogy a bocsánatkérés időnként nem ér semmit; hogy egy rendőrruhába bújt ember is lehet bűnöző, vagy épp egy konyhás néni; és, hogy egy gyűrű, bár nem mind fölött, de lehet egyetlen kiváltó oka egy hanyatló folyamatnak.

A néző kapkodja a fejét jobbra-balra, azt sem tudván, hogy a színpad melyik részén zajlik érdekesebb, hangosabb esemény, hisz mindenkivel egyszerre történik valami. A bilincs, a fegyver, a kés, a füves cigi – mind mind apró, de kulcsfontosságú részei az előadásnak. Végezetül örömmel használom egyik kedvenc kifejezésemet, miszerint a darab egyszerű, de nagyszerű. És ezt a családot figyelve majdnem két órán keresztül a néző talán kicsit nyugodtabban távozik, miszerint a saját rokonsága mégis a normálisak közé tartozhat.

A díszlet fantasztikussága a maga egyszerűsége is egyben. A színpad átrendezése sem zökkenti ki a nézőt zavart állapotából, hiszen maguk a szereplők húzzák, tolják, dobálják össze a következő színteret. A helyszínről helyszínre költöztetés remekül beleillik az előadás dinamikájába, a szereplők ezen alkalmakkor kivételesen sikeresen vették át egymás mozdulatait és mozogtak, táncoltak együtt a gördülékeny munka érdekében.

Bátran ajánlom az előadást szinte bárkinek, de annak biztosan, aki egy szórakoztatóan kellemetlen szituációt szeretne végignézni a színpadon, ugyanis nem hiszem, hogy ebben a műben szükséges lenne mélyebb gondolatokat keresni. Az előadás előtt lelkesen ültem be az első sorba, valamennyi színészt még nem volt szerencsém élőben látni ezelőtt. Bár maga a történet nem volt a legszívderítőbb, amit valaha láttam, komikussága miatt mégis feldobódva és elégedetten léptem ki a teremből, bármikor szívesen újra nézném.

Kiemelt kép: centralszinhaz.hu