Ruben Brandt. Érzem, hogy ez a két szó egymás mellett jó helyen van, ízlelgetem, de végül csak a Google segítségével jövök rá, honnan ismerős: Rubens és Rembrandt sokszor együtt hallott neveiből kreált nevet Milorad Kristić 2018-as animációs thrillere főszerepőjének. Továbbolvasva megtudom, hogy a rendező eredeti szakmáját tekintve festőművész, így megragadta az alkalmat, hogy tiszteleghessen a kedvenc mesterei előtt.  A film megnézése közben pedig kiderült, hogy ez a névbeli utalás még csak a kezdet: a film telis-tele van művészettörténeti párhuzamokkal. De a művelődési szempont csak az egyik a sok közül, amiért érdemes megnézni a magyar filmművészet legújabb alkotását.

A film hivatalos műfaja thriller, bár a sztori lekerekítettsége kiérdemel egy klasszikus krimi minősítést, valamint a noir és az akciós elemek sem hiányoznak belőle. Rubent, a művészettel gyógyító pszichiátert rémálmaiban híres festmények alakjai támadják meg, így különleges múltú páciensei műkincs-vadászatba kezdenek, hogy összegyűjtsék terapeutájuk zaklatóit. A thrill-t nem is a homályos részletek, a titokzatos események, bűncselekmények adják, a néző pontosan látja a rémlátások és a valóság között húzódó határvonalat, de a képek erőssége, és az átélőjével történő azonosulás válik borzongatóvá. Az emberi lélekről maradnak bennünk kérdések, és homályban titkok, mert titkokra nézünk: más szemével, más szemébe.

Egy rendkívül összetett alkotást kapunk – nem csoda, hiszen már 2010 óta formálódik a most mozikba kerülő produktum. Bár magyarok a készítők, az eredeti verzióban angolul szólaltak meg a szereplők, később készült hozzá magyar szinkron ugyanazon szinkronszínészek közreműködésével. Ez okozhatta azt is, hogy külföldön sokkal előbb bemutatták: a premiervetítés augusztusban volt Locarnóban, ahol egy hatalmas szabadtéri vásznon pöröghettek végig a filmkockák. Én a magyarországi premiervetítésen voltam jelen, ami a Puskin moziban kapott helyet.

A rendező saját bevallása szerint a vizuális művészetről szeretett volna filmet készíteni, én pedig készséggel aláírom, hogy ez sikerült neki. A képi világ önmagában elég szórakoztató lenne, de Milorad Kristić még túl is lőtt a célon: egy – nemcsak az akció- és krimi szintjén izgalmas sztoriba belefőzve teszi emészthetővé ezt a művészeti dömpinget, amiben a zenei oldal is említésre méltó klasszikusaival, és Cári Tibor saját alkotásaival. A festészeti-filmművészeti áthallásokat meg sem próbálom felsorolni, az elrabolt alkotásokkal mindenképp elmélyül a kapcsolatunk, de a rajzfilm egész képi világát áthatja egy – összességében sajátságos képi stílus, ami mégis felismerhetően táplálkozik művészettörténeti stílusokból. Szürrealisták üdvözölnek a random mellékszereplő két darab szájával, reneszánsz mesterek kacsintanak át az itt-ott mászó csigákban. Egy szívemhez közel álló téma, a művészet belső állapotokkal való kapcsolata több szinten is megjelenik: ott van, mint történeti elem: a művészetet (festészetet, szobrászatot, drámát) terápiáiban használó Ruben; az elvet spontán a gyakorlatba átültető páciensek, akik megszerzik terapeutájuknak a zaklató képeket, és a ránk éppen ható művészeti alkotás: maga a film nézőre gyakorolt hatásának szintjén.  A művészet alkalmas arra, hogy a bennünk lévő érzelmeket, belső állapotainkat – ha szavakkal nem is mindig tudjuk megfogalmazni, valamilyen módon mégiscsak kommunikálhassuk a környezet felé, így kiadhassuk magunkból, értelmezhessük, és csökkentsük a belső feszültséget. Így azáltal, hogy ez az egyébként magával ragadó történet közelebb hoz minket a művészethez, kicsit segítséget kapunk ahhoz, hogy önmagunkhoz is közelebb kerüljünk.

Összességében kötelezőnek tartom a megnézését, annak ellenére is, hogy nekem a krimi-szál végső csavarának mibenléte túl korán egyértelművé vált. Aki esetleg mégsem jut el rá, ne búsuljon, ha tényleg megkapja az Oscart, amire jelölték, úgyis játszani fogják újra. Szóval csak szorítani kell!

 

Szerző: Szücs Anikó

Kiemelt kép forrása: filmtekercs.hu