2014. szeptemberétől 2015. augusztusáig az olasz Alpokban, egy falusi idősotthonban önkénteskedtem. Érettségi után mentem ki, hogy kikerüljek, legalább egy kis időre a halálosan egyhangú iskolarendszerből, és életemben először esetleg valami hasznosat csináljak. És ezen nem csak a nyelvtanulást értem, vagy a sok minden mást, amit kinn megtanultam; az volt az alapvető célom, hogy mások számára hasznos legyek. Bizony, ilyen fokú idealizmushoz vezettek az unalmas órákon lefolytatott belső monológok, hogy mennyi értelmes dolgot is lehetne csinálni a suliban való ücsörgésen kívül, aminek határozott továbbtanulási elképzelés híján nem túl sok értelmét láttam. Ami a legszebb a dologban, hogy ez megvalósult, tényleg hasznosnak érezhettem magam, de ezért sokat kellett tennem. Ráadásképp továbbtanulási elképzeléseimnek is irányt adtak a megszerzett tapasztalataim, talán azért, mert magamat is egyre jobban megismertem azáltal, hogy új, sokféle helyzetben próbálhattam ki magamat.

Nagyon szerencsés voltam, mert egy olyan, a szabadidős tevékenységek szervezésével foglalkozó csapatba kerültem be a beosztásommal, ahol nem kiadták a feladataimat, amiket aztán szolgálatom ideje alatt végig teljesítenem kellett, hanem szinte teljesen arra hagyatkoztak a feladatköröm kialakításában, hogy én milyen vagyok, mit tudnék a legjobban és legkreatívabban hozzátenni az ott folyó munkához. Kijárásom is volt az animációs teamből, a körülbelül 100 idős ember otthonát jelentő intézet minden területére betekinthettem: segítettem a tornafoglalkozások közben, etetésnél, terápiák során, az irodában, valamint minden apró dologban, ami az utamba került és képesnek bizonyultam az elvégzésére. Egyszer még vacsit is sütöttem mindenkinek.

Persze ez szép lassan indult be, nyelvi képességeim fejlődésével párhuzamosan mozogtam egyre többfele, töltöttem ki a munkaidőmet igazán hasznos és egyben önazonos dolgokkal. Mert az elején nehéz volt, nem volt közös nyelv szinte senkivel, bonyolultabb dolgokat még nem nagyon tudtam csinálni: figyeltem, tanultam, de nem mindig láttam, hogy merre haladok ebben, és munkatársaimhoz viszonyítva még egy cseppet sem éreztem, hogy hasznossá tettem volna magam. Szerencsére e kezdeti idő munkahelyi bukdácsolásait kiegyensúlyozta a rengeteg új impulzus, a gyönyörű táj, az isteni kaják, az új emberek, az októberig tartó jó időben szervezett sok hétvégi program, buli, kirándulás a környező falvakban szolgáló önkéntestársaimmal, és új otthonom, San Germano kedves, de angolul egyáltalán nem beszélő lakóinak megismerése. Minden héten olasz nyelvórán vettünk részt, ami a tanárnőnek köszönhetően végül többről is szólt, mint a bevándorló- és önkéntes osztálytárasimmal való közös ökörködésről, és a „haesikhafúj” óra utáni fagyizásról – tudniillik az iskola közelében volt a világ legjobb fagyizója (nemvicc!). A második-harmadik hónap fele kezdett minden téren sínre kerülni az ottani életem, így a munkahelyen is: a kerülőútról visszajutottam a hivatalosan is fő profilomba, az animátorkodásba; fejlettebb nyelvtudásommal már többet is meg tudtam tenni a foglalkozásokon nyújtott fizikai segítésnél és a közben hozzám intézett szavak türelmes és passzív hallgatásánál. Hamarosan saját foglalkozásaim lettek, aminek csak az időpontja volt kötött: a rengetegfajta kézműveskedésen túl sütögettünk is, vagy épp összegyűjtöttük, hogy ki milyen éneket ismer egy-egy témában. A legizgalmasabb része a foglalkozásaimnak az egyes feladatok „akadálymentesítése” volt: mivel sok idősnek már nem mozgott ügyesen a keze, és rossz volt a szeme, olyan dolgokat kellett készíteni, és olyan technikával és munkamegosztással, hogy mindenkinek sikerélménye lehessen.

Mindezt azért írtam le, hogy kicsit beleláthass, mit is értek önkéntes-lét alatt. Számomra ez a folyamat jelentette az önkéntessé válást nem csak egy évre, de egy örök életre: hogy segíteni akartam, hatékonynak lenni, minél többet kihozni magamból ott, ahol éppen vagyok. Ezzel együtt jár az, hogy azóta is képtelen vagyok hosszabb távon olyasmit dolgozni, amiben nem tudok fejlődni, és amit csak a pénz miatt csinálok: az olyan munkákat szeretem és vállalom el, ahol nem nézegetem az órát, hogy mikor jár már le a műszak, és akkor is csinálnám, ha nem fizetnének érte. És ilyesmit találni, a kint töltött idő alatt bennem kialakult hozzáállással nem is olyan nehéz, mint ahogy az elsőre hangzik. Ezenkívül azóta rendszeresen önkénteskedek, nagyrészt környezetvédelmi, illetve a tanulmányaimhoz kapcsolódóan a gyógypedagógiához köthető tevékenységekben, de már a gyógymasszőri képesítésemmel is voltam önkéntes: egy hétig ingyen masszíroztam a Szigeten J Persze nem vagyok szent: bár fizetést önkéntesként nem kap az ember, be kell vallanom, hogy jár némi előnnyel: gondoljunk csak 11 hónap ingyen olasz kajára, vagy egy Goran Bregovic koncertre a fesztiválon.

A külföldi önkénteskedés nekem rengeteg mindent adott. Az utazásból, az idegen kultúra – illetve önkéntes társaim révén többesszámban kultúrák – megismeréséből rengeteget tudtam tanulni. Fiatalként sok más fiatallal kint lenni az volt, aminek hangzik: jó buli. Egy másik országban élni hosszabb ideig nagy mértékben szélesítette a látókörömet, egyrészt az adott ország mindennapjainak tapasztalatából, másrészt magából az idegenben lakás élményéből adódóan. És az önkéntesség, önmagam valami új tevékenységben való kipróbálása átformálta a személyiségemet, és ezzel együtt az önismeretemet is mélyítette.

És mit vett el? Túlzás lenne azt állítanom, hogy egy évet az életemből, pedig elég nehéz volt elengedni, csak úgy otthagyni az ott kialakult életem, súlyos elvonási tüneteim voltak. De túlzás lenne egy évet mondani, mert fél év után – mondhatni – visszaestem egy ahhoz hasonló létbe. És utána már sikerült maradéktalanul „hazahoznom” ezeket a tapasztalatokat és belső változásokat. Mert ez a nehéz: az ott megtanultakat, az ott megismert, kicsit megváltozott önmagadat áthozni a határon, és azt hozzákapcsolni az itthoni életedhez.

Szóval ez volt a nehéz, de ezért még izgalmasabb része. Én úgy gondolom, megérte.

Szerző és képek forrása: ZSA