Az elmúlt hónapokban hatalmas tömegeket vonzott a Nemzeti Galériában megrendezésre kerülő Frida Kahlo kiállítás. Ott jártunkkor sem volt ez másképp, több mint százan álltak sorba, hogy megtekinthessék a festőnő képeit és elmélyedjenek az élettörténetében.

Az én nézőpontom szerint a múzeumba járás egy nagyon jó módja a nem formális tanulásnak, amelyre tökéletes példát nyújtott a november 4-én lezárult kiállítás. Hiszen a tárlaton minden egyes képpel és gondosan megszerkesztett szöveggel egyre inkább szélesíthettük a látókörünket, életre szóló prespektívákat nyerve ezáltal.

Frida Kahlo képei hangsúlyos, erőteljes, sokszor nyers mivoltuk miatt maradandó nyomot hagynak az agyunkban és a szívünkben egyaránt. Azért élveztem a kiállítást, mert hatással volt rám, már soha többet nem tudok úgy tekinteni Frida Kahlora, mint egy hétköznapi festőre. Ahogy élete során az emberekre, úgy halála után a művészete iránt érdeklődőkre is különös benyomással van. Képtelenség nem megjegyezni a képeit, mert annyira intenzíven sikerült kifestenie magából az átélt tragédiákat.

De nem csupán az ebben a témában született képei dinamikusak, hiszen a portréi között is találunk jópárat, amelyek élethű ábrázolásmódjuk és az alanyok különösképpen jól megragadott személyisége révén élnek és megragadnak az ember fejében. Ilyen például a Rosita Murillóról készült arcképe is. Jellegzetes mexikói színekkel megfestett képeinél is hasonló élményben lehet részünk, mert az élénksárga, a kék és a vörös árnyalatainak kombinálása intenzív összhangot kelt. Ahogy Frida Kahlo jellemvonásainak együttese is egy intenzív, nagyon egyedi személyiséget eredményez.

Hosszú hónapokig bezártságra kényszerítve nagy szüksége volt arra, hogy valamilyen formában kiadja magából a baleset okozta lelki és testi fájdalmait. És további életében is mindig nagy szüksége volt rá, mert számos csapás érte. Hogy lélegezni tudjon, meg kellett festenie mindent, ami vele történt. Ennek elérése érdekében folyamatosan képezte magát, mígnem odáig is eljutott, hogy ő taníthasson másokat.

A képek így nem mellesleg egy egész életen át tartó tanulás eredményei, azonban az alkotó nem formális keretek között szerezte az ismereteit. A festészet alapjait egy egész életét meghatározó baleset utáni, hosszú hónapokig tartó lábadozás alatt sajátította el, autodidakta módon. A művész és a múzeum kapcsolata tehát nem csak képeinek és ezáltal életének bemutatásában merült ki. Gyakorlatilag a nem formális tanulás egyik lehetősége során ismerkedhetünk meg vele, aki maga is távol állt a tudásnak a formális keretek általi megszerzésétől. Azonban tevékenysége – a tudatosság kivételével – az informális tanulással állítható párhuzamba, leginkább az életben szerzett tapasztalatokhoz köthető, míg a nem formális információszerzés az alapoktatási feladatokat ellátó rendszer mellett, gyakran azt kiegészítve zajlik.

Mint említettem, a múzeum a nem formális tanulás egyik tipikus színhelye. Nem véletlenül, mert megtestesíti mindazt, amit a fogalom takar. Szervezett keretek között zajlik -ami jelen esetben maga a kiállítás, de az iskolarendszertől távol eső formában, ám megadva a lehetőséget, hogy kiegészítse azt. Legfőbb pozitívuma, hogy sokszínűségéből kifolyólag bárki megtalálhatja az érdeklődési körének leginkább megfelelő opciót.

Ezen a kiállításon három nézőpont alapján haladhattunk végig. Természetesen Frida Kahlo élettörténete mentén, a képek típusai alapján, illetve azok témájuk szerint. Bár az utóbbiak rendszerint ugyanazt jelentik, akad pár kivétel. Információk sokaságával találjuk szembe magunkat, de kiváló eloszlásban. Minden teremben más témával találkozhattunk, legyen szó a szerelmeiről, a portréiról és az aktjairól, vagy a pop-artban újjászületett művészről. Az elrendezés olyan módon jött létre, hogy az életút és a képek témái közötti párhuzamot próbálták megtartani, sikerrel.

Az első terembe belépve azonnal szembetűnővé vált, hogy szinte lépni sem lehet. Ennek oka az egyik falon végigfutó kronológia volt, amely Frida Kahlo életének jelentős eseményeit elevenítette fel, Mexikó 20. századi történelmével együtt. A tömeg nagy része a kiállításnak ezen részére koncentrálódott, így a tárlat további termeiben -bár így is előfordult, hogy egy-egy festményhez nehezen fértünk oda, mégis viszonylag kényelmesen tudtunk haladni. Kifejezetten jó megoldásnak tartom, akár szándékosan, akár öntudatlanul rendezték így. Ahogy végig nagyon jó megoldásokkal találkozhatunk. Minden egyes terem egy saját koncepcióval rendelkezett. Az értelmezést segítő, falon látható szövegektől kezdve a mexikói kultúra jellegzetes szobraiig, nem beszélve a művész szerelmeit bemutató részről, ahol tőlük átvett idézetek útján ismerhetjük meg Frida legszenvedélyesebb oldalát -amely addig csak körvonalazódott.

Egy múzeum sem csak száraz tényekből áll, egy jól megszervezett kiállítás rengeteg pluszt adhat az életünkhöz. Minél több témában vagyunk tájékozottak, annál inkább vagyunk képesek elboldogulni a hétköznapokban és a társas kapcsolatainkat is kibővíthetjük, ha sokféle témában tudunk intelligensen megnyilvánulni. A galériák arra is kiváló lehetőséget adnak, hogy véleményt formáljunk arról, ami a szemünk előtt van. Nem akarnak befolyásolni, csak bemutatni. Mi magunk dönthetünk arról, hogy elmegyünk-e egyáltalán egy kiállításra, és arról is, nekünk tetszik-e az adott műtárgy. A nem formális információszerzés azért sokkal szimpatikusabb számomra, mint a formális, mert nagyobb szabadságot nyújt.

 

Kiemelt kép: 2glory.de