Talán hallottátok már azt a frázist is, hogy „el van a gyerek, ha játszik…”. Ez igaz is, de nem mindegy, hogy hogyan. Játszhat egy kisfiú Barbee-babával? Rossz előjel, ha egy kisgyermek az egyik Kinder-figurával a másik Kinder-figurát kaszabolja? Fellelhetőek kulturális különbségek a játékszerek terén? Megannyi kérdés, mely mind-mind a játék kiemelkedően fontos szerepét taglalja. De korántsem korlátozódik a gyermekek korosztályára, hirdeti a gamifikáció módszere is, mely csak arra vár, hogy végre a nagy publikum elé kerülhessen. De miről is van szó pontosan?

Az ember alapvető természetébe van kódolva a játékos-én, az úgynevezett „Homo Ludens”. Hiszen már a pár hónapos csecsemő is játszik a nyálával, mozgatja le-föl a kezét és hangos boldog rikoltozással jelzi, hogy nagyon is kedvére való ez a tevékenység. Fiziológiás érésének előrehaladtával egyre inkább megismeri az őt körül ölelő világot és ezzel párhuzamosan növeli játékkészletének eszközeit is. Gondoljunk csak arra, hogy amikor a járdaszegélyén boldogan imbolyogva lépdel végig a gyerkőc mi is történik igazából. Az örömforrás mellett, a felszín alatt éppen az egyensúlyozás képességét sajátítja el, és az ehhez kacsolódó funkciók alakulnak ki nála. Gyakran látni, hogy egy és ugyanazon tevékenységgel órákig szórakoztatják magukat, ez a ritmusoság jótékony hatásából fakad, ugyanis az ismétlés keltés kicsit enyhíti az aprócska ember bizonytalanság-biztonság libikókájának problémáját.

Miért is játszunk?

A kiscsoportos óvodások gyakran találnak ki felnőttéletet utánzó játékokat, ahol is a cselekvés mivolta, ami lényegiben a meghatározó. Tehát, ha én most ebben a fiktív játékban egy anyuka vagyok, akkor éppen ebédet főzök, és bevásárolni megyek. Ellenben már egy négy-öt éves gyermeknél a tárgy köré centralizálódnak a történések, azaz, ha éppen egy villáskulcsot tartok a kezembe, akkor szerelő a foglalkozásom, de ha hirtelen egy pemzlit ragadok a markomba, átváltozok festővé. Nagycsoportos óvodások körében már maga a szerep iránti érdeklődés határozza meg a játékot, tehát csak az lehet orvos, akinek betegei is vannak. Hiszen anélkül kit gyógyítanának meg?  Vagyis mindent összevetve a tárgyak játékban való funkciója életkoronként változik.

A képzelt történetek eljátszásának borzasztó nagy ereje van, ugyanis az utánzás, illetve beleélés által képes a gyermek a benne generálódott feszültséget, ha nem is maximálisan nullára, de valamelyest leredukálni. Láttunk már olyan gyereket, aki éppen „hóhérost” játszik, például az egyik babával kaszabolja a másikat? Természetesen nem lehet általánosítani, és minden egyes aprócska ember esetében egységesen ítéletet alkotni, hiszen mindig mindenkinél egyéni kontextusában kell értelmeznünk az eseményeket, szóval tartsuk szem előtt, hogy nincs egy konkrét receptes könyv a játékok szimbolikájához. De, azt megállapították, hogy gyakran egy ilyen agresszív játék, mint például a „hóhéros”, a konfliktushordozó kínos élményeket hivatott feloldani a gyermekben, azaz egy-egy veszekedés újra-konstruálásával, az akkor megjelent indulatokat képes megszelídíteni. Sokszor az ilyen  játékhelyzetek megteremtésével tárgyivá és megfoghatóvá válik, ami a gyermekek számára érthetetlen, például a születés misztikuma, ezzel csökkentve a bennük rejlő szorongást.

Miért nem játssza mindenki ugyanazt?

Kultúránként, társadalmi osztályonként is változnak a játékhoz kötődő szokások. Gondoljuk csak itt például, az eltérő társadalmak nemi szerepekhez való hozzáállásához, hogy melyik közösség, hogyan vélekedik a nemhez köthető elvárásokról. A mi kultúránk például szinte megköveteli, hogy a fiúk fiús játékokkal mondjuk, kisautókkal játszanak, míg a lányok pedig lányossal, azaz babákkal töltsék az idejüket. Ezenkívül általánosságban a kisfiúk tekintetében sokkal elnézőbbek a felnőttek, ha zajos erőszakos viselkedést mutatnak egy-egy játék során, mint mondjuk, ha ugyanezt egy kislány produkálná. Ezt alátámasztja egy tanulmány is, amely megfogalmazza, hogy a nemi különbséget a játékok módja között is fel lehet lelni. Természetesen egy fiú is élvezheti a babával való játékot, csak valószínű ő inkább a kezében szorongatva, intenzíven rohangálva építi be a saját kis mágikus játékterébe, míg a lányok inkább papás-babás keretek között gondolkodva választják ugyanezt a játékszert. (Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan) Meglepő módon, Európában egészen újkeletű a baba, mint játékra való eszköz, tudniillik sok időn keresztül a császárnők fából faragott szobrocskáiként voltak csak ismeretesek.  A gyerekeket jellemzően négy és tizenkét éves koruk között köti le a legjobban. A szakemberek szerint leginkább azért kedvelik őket, mert a baba által képesek a projektálásra, azaz önmaguk és mások érzelmeinek áttulajdonítására.

A játékszerek száma, típusa is meghatározó a gyermeki készségek fejlődésének szempontjából, például, ha egy óvodás körül kevés játékot látunk, akkor ő általában több társas kapcsolatot tud felmutatni. Ellenben a nem kívánatos viselkedésből több figyelhető meg nála (például dobálja a homokot az udvaron), mint annál a kortársánál, aki sok játékkal játszik. Az utóbbi tény kevesebb társas kapcsolatot feltételez, ám jóval nagyobb teret biztosít az egyéni ismerkedéshez, építkezéshez.

Érdekes tanulmány született a gazdasági tényezők és a játék viszonyával kapcsolatban. Kultúránként, társadalmi osztályonként eltérő sajátosságok figyelhetők meg, amik sokszor a financiális helyzetből adódnak, amelyek aztán láncként szorosan összefüggnek az ott élő gyermekek rendelkezésére álló idejével és a helybéli játékszerek minőségével is. Például a kenyai Gusii településen, ahol a Nyansongo törzs él, ott a gazdasági körülmények megkövetelik a már nagyon fiatal gyerekektől is, hogy részt vegyenek a ház körüli teendőkben, vagy a kisebb testvérekre való vigyázásban. Tehát gyakorta a lányok játszó szokásaik kimerülnek abban, hogy ölelgetik, csókolgatják, esetleg csiklandozzák egymást. Ennél a törzsnél csak két féle fantázia-utánzó játékot figyeltek meg, melyet a csekély és formális életvitellel is lehet magyarázni, ami arra a területre igen-igen jellemző. Ugyanis tanulmányok támasztják alá, hogy sokszor a játék tartalma, változatossága a felnőttek munkájától, szórakozásától, illetve a közösség hagyományos kultúrájától függ.

A Csendes-óceán nyugati peremén található Tairu nevezetű falucskában a szülők nem engedhetik meg maguknak, hogy játékszereket vásároljanak a csemetéiknek, azonban mereven ragaszkodnak ahhoz az elvhez, hogy a gyerekektől nem várható el, hogy dolgozzanak. Így a picik metaforikusan szólva, abból főznek, amijük van tehát, olyan játékokkal játszanak, amiket találnak a ház körül. Így lesz bambusznádból pisztoly, és a káposztalevélből sisak. Mégis úgy tartják, hogy az ott élő gyerekek játéka a legváltozatosabb, legfantáziadúsabb, még hivatalos játékszerek híján is. Valószínűleg azért, mert el tudják képelni azt, ami nincs. Természetesen megtalálható a másik véglet is a játékok adta lehetőségek tekintetében, például az Egyesült államokbeli Orchard Town nevezetű városkában, ahol is a szórakozási módok, szabadtéri- illetve szobajátékok, sora szinte végtelen. (Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan)

Miért lesz valami a kedvencünk?

De mégis miért élvezzük annyira, a kockadobós játékokat? Vagy miért izgulunk annyira, ki húzza a Fekete Pétert? A válasz a véletlen mozzanatok okozta feszültségben rejlik, amely aztán folyamatosan feloldódik és örömöt generál bennünk. A játékokat leginkább az adott tevékenység okozta boldogságért, a mágikus térben való tartózkodás végett szeretik annyira az emberek. Hiszen ebben a világban, folyamatosak a visszacsatolások és következetesek, egyértelműek a szabályok, amelyek az útmutatást adják. Ez abból is fakadhat, hogy teljesen önkéntes alapú, egy úgynevezett intrinzik (belső) motiváció hajtja az egyént a játékban való részvételre. A viselkedési minták elsajátítása, a társas kapcsolataink, kreativitásunk fejlesztése pedig csak hab a tortán. Nem beszélve arról, hogy egy-egy játék megtaníthat akár esetleges rivalizációkon keresztül a probléma feldolgozásra, információgyűjtésre is.

Erre épített és alapozott mindent, Charles Coonradt is, a gamifikáció ősapja, hogy az információk továbbítása, megszerzése, feldolgozása hatékonyabb, ha játékon keresztül történik. Miért ne lehetne, ezt okosan kihasználni az élet más területein is? Bár Magyarországon még igen-igen gyerekcipőben jár a játékosítás terén, sőt ha nemzetközi viszonylatokban gondolkodunk, akkor még csak az első fázisban araszol a többi ország után. A Gartner-görbe segítségével lehet modellezni, a nemzetközi piac különbségeit. (Hazánkban: https://bitport.hu/images/1208/gartner-tech-trendek-2012-nagy.jpg) Magyarország az első szakasz végén jár épp, ami a technológiai áttörést jelenti, amikor is a módszer éppen berobban a köztudatba. A gamifikációnak eleme, a „serious game” tehát a társadalmi célból kifejlesztett  üzleti szimulációs játékok, illetve az „edutainment” is, ami magyarra lefordítva a szórakozva tanulást jelenti, de fontos, hogy ez a két komponens bár része, de nem közvetlen feltétele a játékosításnak. Nem csak az oktatásban, hanem többek között a marketing és a HR területén is alkalmazható módszer. Mindennapjainkban is rengeteg példájával találkozhatunk, gondoljunk csak például a benzinkutak gyűjtőakcióira, vagy egy-egy cégnél a toborzási folyamatok szűrőfeladataira.

Ahogy a cikkem elején is taglaltam, a játéknak olyan mágikus ereje van, ami elsődlegesen a gyermekek fejlődését szolgálja. Erre az elméletre építve, illetve a játék során megszülető élményekre alapozva, miért ne alkalmazhatnánk ezt egy kicsit nagyobb korosztályra is, például az oktatásban a diákokra, vagy már „nagy pályán játszva”, munkahelyi viszonylatokban a felnőttekre? A Csíkszentmihályi flow-élmény generálásával elérhetjük azt, hogy belefeledkezünk valamibe, úgy, hogy maga a tevékenység okozza az örömöt és nem az ígért jutalom, pádául egy havi bér. Mindez megvalósulhat játék által, úgy hogy észre sem vesszük, és erre próbálja felhívni a figyelmünket a gamifikáció is. Nem érne meg egy próbát?

Képek forrása: pexels.com