A gap year tükörfordításban lyuk évnek is megfelelhet, és ez hűen jellemzi is a körülötte kialakult mítoszt- egy év énkeresés egyetem előtt, egy év tele élménnyel, szórakozással, szabadsággal, mielőtt felelősségteljes egyetemisták leszünk- vagy nem. Faragó Lucát, az ELTE elsőéves szociológus hallgatóját kérdeztük saját tapasztalatairól, ami az olasz Pescarában szerzett.

Mikor határoztad el, hogy külföldön töltöd a gap yearedet? Honnan jött az ötlet?

Számomra nem volt opció, hogy Magyarországon töltsem a gap yearemet. Arra a szakra, ahova most járok- szociológiára- , rögtön felvettek érettségi után, viszont eleve szükségem volt arra, hogy önállósodjak, környezetváltozás kellett, hogy boldogabb legyek.

Maga az ötlet, hogy szeretnék egy év szünetet már régebben is megvolt. Olyan 11. vége felé is éreztem, viszont legelőször a Középiskolások Szabadegyeteme rendezvényen hallottam arról, hogy erre önkéntesként lehetőségem van, és emellett zsebpénzt és szállást is kapok. Két hónapra rá láttam egy cikket Facebookon, milyen magyarként külföldön. A cikk végén az EVS-ről írt a lány, aki Norvégiába utazott velük. Úgy éreztem, ez egy olyan lehetőség, amit tudok finanszírozni is, mert nyilván ez is egy fontos része a folyamatnak. Persze, nagyon jó utazgatni teljesen szabadon, viszont középiskola után azért nehezebb ennyi pénzt összeszedni.

Mi alapján választottad szervezetet és a célvárost?

Voltam egy tájékoztatón, ahol a küldő szervezetem javasolt egy adatbázist, ahol ott van az összes ilyen szervezet neve, email címe, honlapja, akik nyitottak arra, hogy önkénteseket fogadjanak. Ajánlották, hogy mindenki nézzen körül, és küldjön legalább 50-100 ilyen üzenetet, mert a nagy számok törvénye alapján egy valószínűleg sikerülni fog. Rá pár percre szóba került az, hogy egyébként így érettségi után, ennyire fiatalon nincs annyira esélyük az embereknek. Én ezt úgy értelmeztem, hogy rendben, akkor nekem kétszer annyit kell dolgoznom, ahhoz hogy sikerüljön. Volt két-három hétvége, ami azzal telt, hogy az összes célországot és célvárosomat végignéztem. Megnéztem egyenként az adatbázison a profilokat, először is, hogy mivel foglalkoznak, aztán a honlapon, hogy milyen egyáltalán, hol van helyileg a szervezet. Az számított leginkább a helynél, hogy természethez is közel legyek, egy folyó vagy a tenger képében. Ha számomra megfelelt egy szervezet, akkor küldtem egy emailt. Ebben leírtam, mit szeretnék, és mellékeltem egy önéletrajzot. 

Az az érdekes, hogy amikor Pescara-hoz értem, volt egy megérzésem. Nem ismertem, nem is hallottam róla- egy olasz régió fővárosa- aranyos, újra kellett építeni a második világháborút követően, ezért nem egy tipikus, gyönyörű olasz történelmi város. Mégis tudtam, hogy nekem itt dolgom van. Nem válaszolt mindenki- legalább 100-200 emailt küldtem el, de lehet, még ennél is többet. Miután jelzett az a szervezet, amivel végül kiutazhattam, rá két hétre még három-négy másik is elfogadta a jelentkezésemet. De akkor már megköszöntem, visszautasítottam a többit.

Milyen volt a megérkezés?

Eléggé kalandos- a kinti koordináló szervezet- kívülről legalábbis úgy tűnt- nem áll a helyzet magaslatán. Magán a szervezeten belül is kavarodás volt, a projektet elkezdő hölgy elment szülni. Először augusztus végét adták meg kiutazásnak, majd ez átcsúszott szeptemberre, majd október elején mehettünk végül. Meg is vettük a jegyeket aztán jött az email öt nappal a kiutazásunk előtt, hogy bocsi, mégse, mert ilyen-olyan papírt nem sikerült elintézniük. Ez igen nagy stressz volt- már megvoltak az elköszönések, félig be voltam pakolva… Szerencsére sikerült megoldani, november első hetében utaztam ki ténylegesen. Eléggé izgultam, ez volt az első repülőutam, ötven kilós lányként negyven kiló cuccal, egyedül a reptéren. Azért is izgultam, hogy egyáltalán megtaláljam a repülőmet! Aztán a buszkeresés-mert kellett még menni három órát Pescarába Rómából- sikerült megértetnem magam a buszsöfőrrel- szegény nem annyira tudott angolul, én pedig olaszul. A mentorommal pedig a buszpályaudvaron találkoztunk. Elmentünk az akkori szállásomra, közben beszélgettünk, mutatott helyeket, meséltem az utazásról, mikor találkozunk holnap, vegyünk SIM kártyát és hasonló információk. Összeismerkedtem az önkéntestársammal, egy marokkói sráccal. Szürreállis érzés volt ott lenni, de nagyon boldog voltam.

Milyen feladataid voltak ott?

Az én szervezetem iskola-óvoda utáni tevékenységeket csinált gyerkeknek. Egy nap öt órát dolgoztam, takarítottam vagy könnyebb irodai munkát végeztem. Emellett adományokat gyűjtöttünk, válogattunk, a szakköröknél segítettünk. Amikor véget ért a szakkör, ugyanúgy eltakarítottam, rendet raktam, aztán voltaképpen mentem haza. Ez inkább a tanév idejére volt jellemző, a nyarat sokkal jobban élveztem. Akkor voltak napközis táboraink, nyolctól egyig dolgoztam. A gyerekekkel játszottunk, társasoztunk, zumbáztunk, fürödtünk. Annyira élveztem, hogy egész nap kint lehetünk, táncolunk, és olyan édesek voltak a gyerekek, a szívemhez nőttek. Augusztus végén nagyon sajnáltam ott hagyni őket, még akkor is, ha lehet, nem is fognak rám emlékezni.

Mi a legpozitívabb élményed?

A talán a legmeghatározóbb az a tíz nap volt, amikor augusztus közepén egyedül utazgattam Dél-Olaszországban. Azt jól megszerveztem, hogy tényleg mindent lássak, amit érdemes. Couchsurfinget használtam [kanapé-szörf, tulajdonképpen valakinek a kanapéján aludhatsz egy éjszakát, aki akár körbe is vezet a városban- a szerk.] Találkoztam egy lánnyal, akivel egy-két napja ugyanazzal a vonattal utaztunk egy tengerparti városkába, felismert, szóba elegyedtünk, megint ugyanazzal a vonattal utaztunk, együtt töltöttük a napot, sokat beszélgettünk, fényképeztünk.

Milyen érzés volt hazajönni?

Szürreális élmény volt, sokkal önállóbb lettem, mintha egy párhuzamos valóságban lennék- éltem odakint az életem, és persze itt is történtek dolgok, de nagyon furcsa volt visszacsöppenni egy világba, ami nagyon hasonló volt, mint amikor elmentem, de velem időközben rengeteg más minden történt. Amint visszajöttem, ismét pörgős lett minden: szerdán délután hatkor értem a reptérre, szombat reggel nyolckor pedig indultam gólyatárborba.

Mit tanultál ott, miben fejlődtél emberileg?

Önállóbb vagyok, magabiztosabb, az ügyintézést is teljesen egyedül kellett megoldanom. Jobban merek nyitni mások felé, egyedül utazni, de legfőképpen bátrabb lettem és jobban ki merem fejezni magamat. A nehézséghez is javult a hozzáállásom, ha most szembesülök egy kisebb akadállyal, akkor helyreteszem magamban, hogy ez most nem akkora probléma, már volt ennél nagyobb megpróbáltatásom is, amit meg tudtam oldani.

Előadsz azon a rendezvényen, ahonnan te is értesültél a lehetőségről. Miért tartod fontosnak a tudásátadást ezzel kapcsolatban a Szabadegyetemen?

Szerintem nagyon fontos tudatosítani, hogy az ember ne csak lexikális tudást kapjon és frontális oktatásban vegyen részt, hanem más szuper programokkal is fejlődhet, tanulhat nyelveket akár utazással, és megismerheti a világot, új emberekkel találkozhat. A Szabadegyetemen is fontos átadni, hogy léteznek más formái is a tanulásnak, nem csak a hivatalos egyetemi. Leginkább azért, mert nekem ez rengeteget adott, nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem egy ilyen utazáson, annak ellenére, hogy utána nehéz volt visszailleszkedni „ebbe” a világba. Ez egy olyan lehetőség, amiről szerintem túl kevesen tudnak, én pedig szeretném ezt terjeszteni. Ez egyedülálló, csodálatos élmény. Szeretnék átadni egy más látásmódot, ami a számos érdekes előadás között inkább személyesebb jellegű.

A küldőszervezet honlapját itt találjátok: http://fve.hu/index.html