Milyen a jó iskola? Ezzel a kérdéssel kezdődött az a kerekasztal beszélgetés, amelyet a Bálint házban rendeztek meg áprilisban. A közoktatás növekvő problémái miatt egyre nagyobb figyelem irányul az alternatív utakat járó oktatási intézmények felé. Mit lehetne tanulni ezektől az elszigetelt, de nagyon innovatív iskoláktól? Ezekre a kérdésekre kereshették a nézők a választ a panelbeszélgetésen résztvevők válaszaiban, gondolatébresztő beszélgetésükben.

Az eszmecsere két szekcióra volt osztva; általános iskola és középiskola. Az elsőben Baráth Barna, a REAL School alapítója, Dobrovitzky Katalin a Lauder Javne Iskola Elemi Tagozatának igazgatója, Galambos Attila a Budapest School tanára és Kiss Virág az AKG Általános Iskola egyik tanítója osztották meg egymás közt a véleményüket, a moderálást pedig Radó Péter oktatásszociológus végezte.

A második körben Horányi Gábor, a Lauder Javne Iskola főigazgatója, Horn György, az AKG igazgatója, Lázár László a Piarista Oktatási Igazgatóságától osztották meg tapasztalataikat, a beszélgetést Greskovits György vezette, aki a Milestone Intézet oktatási igazgatója.

A paletta vegyesnek mondható, vannak olyan iskolák (AKG, Lauder, Piarista iskolák), amelyek régebb óta működnek, így volt idejük megtapasztalni több útvonalat és alakítani az intézményt, míg vannak olyanok is köztük (Budapest School, AKG általános iskola), amelyek pár évet tudhatnak maguk mögött, így még alakítják szabályrendszerüket és működési keretüket. Egy intézmény, a Real School jelenléte izgalmas volt abból a szempontból, hogy most fog megalakulni ez az iskola.

A beszélgetés résztvevői egy dologban egyet értettek; az az intézmény tud jól működni, amelyben jól érzi magát a gyermek, a szülő és a pedagógus is. Ezen a ponton még inkább tudatosult bennem: én nem érzem jól magam.

Erre a rendezvényre közoktatásban dolgozó pedagógusként érkeztem. Jó ideje érezni lehet, hogy nincs rendben az állami iskolák körül valami és ebbe nehéz beletörődni fiatal, szinte pályakezdő tanárként. Tapasztalatom szerint a fiatal és a pályájuk közepén lévő pedagógusok keresik azokat a módszereket, útvonalakat, amelyeken egyre újítani tudják repertoárjukat és saját magukat is. Egy ideig működik is ez a folyamat, viszont egyre kevesebb a levegő az iskolák és a tanárok körül.

Mit kellene itt átgondolnia a közoktatási intézményeknek? Az alábbiakban szubjektív véleményemet keverem a kerekasztal beszélgetés alatt felmerülő kérdésekkel.

Az oktatás középpontjában a gyermek áll, aki a fejlődésének kapujában toporog, amelynek szerves része lesz egy iskola, a társai és a tanárai. A tanulókat az állami iskolák osztályokra osztják, akiket aztán meghatározott úton kellene fejleszteni és megtanítani a különböző tudományterületekre. Csakhogy egy homogén masszaként tekint rájuk a rendszer. Mindenkinek ugyanaz a tankönyve, az ajánlott tanmenet ugyanaz mindegyik iskolában (aki az adott tankönyvet választja, megkapja a tanmenetet is hozzá, de évek óta a választék igencsak lecsökkent), mindegy az osztály összetétele. A csoportba járó gyerekeknek év végére ugyanazt kell tudniuk. Ennek ellenére elvárás a differenciált oktatás, a pedagógus állítson össze külön feladatot, a különböző szinten álló diákok számára, azokat felügyelje és kísérje az útjukon, 25 féle módon, hiszen ez az átlagos osztálylétszám. Nem ellentmondásos ez egy kicsit? Adnak egy könyvet, egy munkafüzetet, mindenkinek ugyanolyat, a tanár pedig dolgozzon ezekkel, esetleg állítson össze feladatot differenciáltan, amelyeket ellenőrizzen is a tanórán vagy utána, miközben két szemével és két fülével mindenkire tudjon külön figyelni. Nem az a probléma, hogy feladatokat kell készíteni, hogy figyelmet kell szentelni nekik, hiszen ez a munka szépsége. A baj az, hogy integrált oktatás lett órai differenciálással és magas osztálylétszámmal. Elvették a tankönyvválasztás lehetőségét. Mondhatnák, hogy a tanár csukott ajtón belül taníthat más. Valóban, de másik könyvet nem lehet a szülőkkel vetetni, a nyomtatás mennyiségét pedig ellenőrzik, legalábbis egyes tankerületek így tesznek.

Mit lehetne átvenni az alternatív intézményektől? A kis csoportlétszámokat, a gyerek fejlődését rugalmasabban kezelő elképzelést, hogy ne érezzék szükségesnek, hogy minden osztály ugyanazt tudja, ugyanabban az időben és szinte ugyanúgy.

A második pillér a szülők. Nem aktív alakítói az iskolának, viszont szerepük fontos, hiszen ők nevelik a diákokat. Az állami iskolák fénye megkopott, sok szülő kötelező elemként tekint rá, a gyereknek valahova járnia kell, vannak, akik figyelik az iskolát, de igazán a közösségi élet nem érdekli őket és vannak, akik részt vennének az intézmény életében, csakhogy erre nincs lehetőségük. Az iskolákat leszabályozták. Nem tudom emlékszik-e valaki, hogy a szülei kifesthették az osztálytermet, hozhattak függönyt vagy bármilyen szükséges eszközt a gyermek osztályába. Ma már ezt nem lehet. Ez pedig akár veszteséges is lehet az iskolának, hiszen használhatnák a szülők foglalkozását, akár az iskola szépítésére, akár programokon való részvételre, honlap szépítésre és a többi és a többi. Természetesen ennek megvan az árnyoldala is, ugyanis gyakran a szülőket is edukálni kell a megfelelő kommunikációra és konfliktus megoldásra, viszont ezek szükségesek lennének a közös munkához. Csakhogy a pedagógusok, igazgatók, tankerületek inkább kikerülik a szülőkkel a tartós és több alkalommal járó beszélgetést, hiszen sok időbe telik és felesleges bonyodalmakat okozhatnak, amelyre a rendszernek nincs szüksége. Csak elfelejtik, hogy a problémák és a bonyodalmak felismerése, valamint ezeknek a megoldása előre mozdíthatja a fejlődést, míg ha a problémákat inkább letagadják, akkor egy mocsárban lehet ülni még jó sokáig.

Az alternatív iskolákról átlagosan elmondható, hogy hetente összeülnek megbeszélni a felmerült problémákat, ha szükséges a szülővel is minél előbb találkoznak. Mivel ők kifizetik a tandíjat, hogy gyermekük a kiválasztott iskolába járhasson, így több figyelmet szentelnek az iskolának, hiszen a legjobbat szeretnék gyermeküknek, és ami talán a legfontosabb, hogy az iskola be is vonja őket. Így nem történhet meg az, ami több közoktatási intézményben, hogy a tanuló úgy eltölt éveket az iskolában, hogy a szülők nem is találkoznak a tanáraival.

A harmadik pillér a pedagógus, akivel a gyerekek sok időt töltenek. Ő az, akit hátra sorolnak, mégis övé a legtöbb felelősség az iskolában. Ha nem követi a tanmenetet, ha plusz tudást szeretne átadni, akkor akár a kollégái, akár a vezetőség ellenőrizheti, ha a tanuló nem úgy teljesít, ahogyan otthon elvárják, felhívják a tanárát, hogy miért ,,csak” hármas, négyes tanuló a gyermekük. Hangsúlyozom, nem a kritika gyakorlásával van a probléma, hanem a megalapozottságával és a kommunikáció módjával. Például hívott már fel félévkor olyan szülő, akivel még sosem találkoztam, hogy miért nem lesz négyes a félévi jegye a fiának, miért hármas. Soha nem beszélgettünk a gyermeke teljesítményéről, jelleméről vagy fejlődéséről, nem is találkoztunk. Ez a több oldalról érkező nyomás frusztrációt okozhat, amely nem tesz jót a gyereknek sem, aki tökéletesen képes érzékelni tanára változásait.

Ha egy tanár megkaphatta a diplomát, akkor meg kellene bízni benne, hogy érti a dolgát, hiszen ezt tanulta, illetve ha úgy vélik, túl könnyű a diplomaszerzés, szűrjék meg az egyetemistákat, tegyék nehezebbé a képzést, de az elvégzést igazoló papír átvétele után kapjon bizalmat és lehetőséget arra, hogy önmaga dönthessen a felmerülő kérdésekben.

A tankerületek és felettük az oktatáspolitika döntéshozói kiszipolyozzák a dolgozóikból az utolsó lehetséges időt és energiát is (helyettesítések, papírmunka, ügyeletek, természetesen ingyen) így a kreativitás fejlesztésére és a feltöltődésre, amelyek elengedhetetlenek, ha emberekkel foglalkozik valaki, már nem marad idő. A továbbképzések közül csak az ingyenesre lehet elmenni, az önfejlesztést és tudatosságot úri hóbortnak tartják. Sajnos néhány pedagógus is.

A megnövekedett munkaidőt és feladatokat bérrel alig kompenzálják, nem lehet tehát azon csodálkozni, hogy az egzisztenciaépítés elején álló fiatalok elkerülik ezt a pályát.

Az iskolák felszereltsége megkérdőjelezhető, ha megkérdeznék tőlem, hogy az iskolában mi az, amit a tankerület, tehát az állam adott, nem tudnék mondani semmit, mert vagy nagyon kevés ilyen van, vagy a tanároknak ezeket senki nem mondja el. A lehető legminimálisabb pénzösszeget teszik az oktatásba, vagy ha nem így van, akkor a kapott keret ineffektív módon van felhasználva, esetleg a rendszer legaljára, az iskolákba nem igazán jut.

Amit igazán át lehetne venni ezektől a magán intézményektől az a rugalmasság és a változásra való hajlandóság. Ha felmerülnek kérdések a pedagógiai programról vagy egyéb szabályokról, a kollégák leülnek megvitatni, és ha úgy látják, változtatnak rajta. Ha kell, akkor kétévente javítják, hogy még jobb munkát végezhessenek. Vélhetően nem ismételgetik a ,,már évek óta így van” mantrát. Több jelenlévő beszélgetőpartner kiemelte ezt, ahol szomorúan gondolhattam a kőbe vésett iskolai szabályokra.

A tanár szerepe megváltozott, ezt évek óta taglalja több szakcikk is, a mindent tudó katedra mögött álló alakból, egy segítő, hiányosságait ismerő és korrigálni képes, a fejlődés útján együtt lépkedő, empatikus karakterré változott a pedagógus. De ezzel az oktatási rendszer még mindig nem igazán tud mit kezdeni a gyakorlatban.

Gyakran nem értékeli a pedagógusok munkáját a társadalom, pedig alapköve a jövő generációjának jellemfejlődésében. Miért is tennék, amikor azt látják, hogy az állam sem ezt teszi. Régebben a tudása és a műveltsége miatt becsülték a tanárt, ma ez már csak egy szűkebb rétegnek számít. Ma a hatalom, a pénz és az ismertség számít. Ezek közül egyik sem jellemző a tanári hivatásra.

Horn György ki is mondta, hogy a tanárokat meg kell fizetni, egy iskola fenntartásához pedig sok pénzre van szükség. Ezzel a kijelentéssel teljesen egyet tudok érteni, nem lehet csak a hivatástudat szóval mindent elrendezni.

A legelkeserítőbb, hogy az akaratot sem lehet látni, vagy egy kis fényt az alagút végén, hogy bármi változzon az állami fenntartású iskolákban.

A mi feladatunk pedagógusként újra megvizsgálni önmagunkat, hiszen amíg magunkra is úgy tekintünk, mint közszolgákra, vagy a nemzet napszámosaira addig nem biztos, hogy várhatunk változást.

Szerző: Gyurkó Krisztina

Képek forrása: pexels.com