A Frankofón Filmfesztivál keretein belül, a Francia Intézet szervezésében volt alkalmam megnézni a Yao című francia filmet, és ezzel kapcsolatban interjút készíteni a Magyarországra látogató rendezővel, Philippe Godeau-val. Az interjút Mattyasovszky Nóra újságírónővel bonyolítottuk le, tolmács segítségével.

A Yao című film a tavalyi év decemberében került bemutatásra Franciaországban. A road movie egy rajongó kisfiú és az őt hazakísérő sztár kalandos utazását mutatja be, mind földrajzi, mind érzelmi síkon. A film nagyban épít az Afrikai kultúrkörre, hagyományokra, az ott élő emberek mindennapjaira, miközben olyan témákat dolgoz fel, mint az apaság, a válás, a szabadság és a szeretet.

Mi volt a film célja és mit szeretett volna adni a közönségnek?

A filmnek nem feltétlenül volt célja, de szerettem volna éreztetni Afrikát a közönséggel. Az első filmem Afrikáról szerintem túlságosan magyarázósnak sikerült, itt semmiképpen nem elmagyarázni akartam, hogy milyen Afrika, hanem éreztetni. Gyerekkoromban, kamaszként jártam Afrikában, de akkor teljesen más dolgok foglalkoztattak, tizenhat-tizenhét évesen, mint most. Szerettem volna megmutatni, hogy mennyire más ez a kontinens. Nemcsak azt, hogy szép, hanem egyszerűen azt is, mennyivel máshogy viszonyulnak az emberek dolgokhoz, a tárgyakhoz, az időhöz is… Szerettem volna ezt a mai korban ábrázolni –amikor erre véleményem szerint szükség van- milyen az, amikor másképpen gondolkodunk.

„A sivatagban lassan jön az idő, mert a végtelent hordozza.” Ezt ott, az utazása alatt hallotta, vagy Ön tette hozzá?

Tudom, melyik idézetről van szó, de arra már nem emlékszem pontosan, hogy került a filmbe. Ez azért lehet, mert én rendezőként szeretem a fikciót és a valóságot keverni.  Van egy alapkoncepcióm, és utána a valóságból „lopok” el ötleteket. Ebben az esetben is ez történt. De ha jól emlékszem, akkor ez valóban egy olyan idézet, amit ott, Afrikában hallottam, de nem vagyok benne teljesen biztos. Az ember addig csűri és csavarja a realítást és a képzeletet, amíg egyszer már saját maga sem tudja, melyik melyik.

A forgatókönyvet mindig úgy igyekszem megírni, hogy egy kis szabad teret hagyok magának a fikciónak is. Például van az a jelenet, amikor az idős nő táncol a folyóparton és imádkozik. Én a forgatókönyvbe azt írtam bele, hogy ő táncoljon, és mindezt az Omar Sy által megjelenített karakter személyének adja elő. Viszont a hölgy két nappal az előtt, hogy ezt a jelenetet leforgattuk volna, kért, hogy menjek vele a folyópartra. Itt megmutatta ezt a tánccal, imádkozással egybekötött rituálét, és azt mondta, ezt szeretné Omar Sy-nek adni, illetve az általa alakított szereplőnek. Így ez egyfajta ajándék lett neki, amit belecsempésztem, beleloptam a filmbe.

Nagyon szeretem, amikor a film a saját maga útját járja. Tehát mi megírhatjuk a forgatókönyvet, de nagyon jó, ha közben szabad teret, szabad utat engedünk a változásoknak, illetve azoknak a jeleneteknek, amik a folyamat közben tevődnek bele a filmbe.

A kisfiú, Yao karaktere nagyon bölcs. Volt egy ilyen célja a történetnek, hogy megmutassa a természetközeli népek más fejlődését?

Nem vagyok benne biztos, hogy a természethez való közelség adná ezt a tudást. Nagyon nehéz elmagyarázni, hogy Afrikában miért is ilyen bölcsek az emberek, vagy éppen a gyerekek. Ők például azért lehetnek ennyire okosak, mert viszonylag korán szabadok, autonómok, függetlenek lesznek. Sok gyerek születik Afrikában, a szülőknek nincs igazán választásuk, elég hamar el kell engedni a gyerekeket és hagyni őket, hogy boldoguljanak. Ezek a gyerekek sokat lesznek egyedül, és hamar megtanulnak felelősséget vállalni saját sorsukért. Szerintem ez a bölcsesség nem feltétlenül Afrikához kötődik, vagy a természethez való közelséghez, hanem például a generációk együttéléséhez. Az idősek jelen vannak a család életében, valamint a spiritualitást is kiemelném. Szenegálban, ha nem is mindenki muzulmán, mégis mindenki hisz valamiben. Ebből a hitből származhat ez a bölcsesség.

A film katalizátora a rajongás. Ön megélt ilyen pillanatot egy személlyel, akiért Ön rajongott, vagy volt-e hasonló talákozása rajongóval?

Jó kérdés… Filmjeim elkészítése után veszem észre, hogy mi is jellemzi az adott művemet. Szerintem a filmeket, amiket rendezőként jegyzek, az apasággal való kapcsolat jellemzi, a producerként készítetteket pedig a másság elfogadása. Csak a forgatás után jövök rá, hogy mi is volt a katalizátor, milyen tudatalatti erők munkálkodtak a film elkészítése során.

Amit én a filmemben éreztetni szerettem volna, az az, hogy milyen Afrika, illetve, hogy milyen az apaság. Ezt két oldalról – a gyermekéről és az apáéról- szerettem volna bemutatni. Omar Sy javasolta egyébként, hogy a saját édesapáinknak ajánljuk a filmet, aminek én igazán örültem. Erre a kérdésre nem is tudnék igazán válaszolni, hogy ez a rajongás honnan jön. De remélem, majd ha két év múlva visszajövök, tudok válaszolni a kérdésre.

Visszatérve, az elején ugye a kisfiú rajong a nagy színészért. A film végére viszont olyan, mintha a nagy színész sokkal jobban rajongana a kisfiúért, azért, amit tett érte, illetve a személyiségéért.

Végezetül pedig álljon itt kedvenc idézetem a filmből: „A véletlen nem más, mint Isten álruhában”. A Yao című filmet a Frankofón filmfesztivál ideje alatt láthatja a nagyérdemű a Corvin moziban, majd legközelebb nyáron kerül bemutatásra.

Kiemelt kép forrása: IMDb