Naszvadi Judittal, íróval, anyával, termelővel, szociális munkással, de első sorban mégis emberrel beszélgettünk a szerepek sokszínűségéről és készülő munkájáról.

Judittal való ismeretségünk a tegnapok tengerébe nyúlik vissza. Első kötetének megjelenésekor szerettem bele munkájába, mert egy olyan piaci rést tömött be párbeszédre sarkallásával, ami szerintem még mindig kicsit hiányosan teng a mindennapjainkban. Az Életének fontos része az emlékezés és emlék állítás. Nem felhőtlen gyermekkora után a szociális munkás hivatást választotta, ám az apai hagyaték arra sarkallta, hogy ő is tollat ragadjon. A mi ’56-unk majd A mi Múzsánk után új kötetéről kérdeztem a két gyermekes, tanyán élő írónőt. Remélem, a rendhagyó, mozaikos forma segít abban, hogy jobban megismerd Kedves Olvasóm Juditot és azt, amiért mindig is dolgozott: az emlékeket.

A gimnáziumban választani kellett fakultációt és ott megtört az addig szikla szilárdnak hitt álmom.  – kezd bele hivatásáról szóló történetébe. – Nem mentem biológiára, mert élő egereket kellett volna boncolni és ez ellenkezett az állatvédelemről vallott elveimmel. Már akkor is vega voltam. Nem harcos és nem kérkedő, vagy divatvega, hanem szívből, igazán. A segítő szándék azonban megmaradt bennem, annál is inkább, mert saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, amikor magad is segítségre szorulsz – ezért választottam később a szociális szférát.

Mivel apukám kis ovis koromban meghalt, ha szóba került, anyukám suttogott és nagyra nyílt szemmel és őszinte csodálattal beszélt róla. Hogy zseni volt, meg író és milyen jó ember. Természetesen én is zseni akartam lenni, meg író és nagyon jó ember. Ahogy tanultam a betűket, elkezdtem egy kis füzetbe verseket másolni. Később együtt korrektúráztam anyukámmal a Jókai összestől, Vonneguton át a Söripar című szaklapig mindent. Az igazi alkotóvágy azonban kamaszkorommal kezdődött és máig lankadatlan.

Az értelmiségi milliőből hogyan jutottál el oda, hogy egy tanyán élj?

Csöndet, levegőt, vihart, napsütést találtam itt. A tanya lehetőséget ad az elmélyülésre, az elvonulásra, feltöltődésre. És munkaterápia is egyben, mert mindig nagyon sok a dolog. A városi elidegenedés, a digitális jelenlét lehetőséget ad arra, hogy virtuálisan legyek jelen a közösségi életben. És ha lecsukom a laptopot, nem a betondzsungelt látom magam körül, hanem az igazit. Szeretném minél jobban kihasználni a létezésemből fakadó lehetőségeket, megismerni minél inkább a világot, alaktani, hozzátenni, ha lehet. A közösségi élet nem áll meg a természet közelében sem, sőt! Sok barátunk látogat el hozzánk hétről hétre. Már egy művésztelep megalapítása is megfogalmazódott bennem ezáltal.


Ez nem borította fel a szerepeidet? Anya, író, termelő..hol a harmónia?

A szerepek egy részét az ember kapja, másik részét vállalja. Igyekszem tudatosan megélni a szerepeimet. Szeretnék példát mutatni ezzel a gyerekeimnek és segíteni azoknak, akik hasonló élethelyzetekben vannak. A gyermekeimnek is átadom ezt. A családban szállóige, ahogy a hároméves apám kifakadt a szüleinek, meg az idősebb testvéreinek, hogy milyen sok otthon a “dóg”. Bizony a tanyán, a gazdaságban a gyerekeknek is ki kell venni a részt a munkából. Etetés itatás, gyümölcsszedés, gereblyézés testhezálló feladat. Ráadásul nálunk nem csak húsvétkor van tojásvadászat. Hamar megtanulják a munka értékét, ami sajnos fájón hiányzik a jelenkori nevelési trendből. Mi is járunk sportolni, fürdőbe, programokra, mint bárki más, de nagyobbak az elvárások is.

Mit gondolsz, megóvhatja ez őket a digitális bántalmazásoktól?

A nagyfiam kilencéves. A digitális világgal alkalmanként találkozik, amikor megnézünk a laptopon egy-egy mesét. Nincs tablet, meg egyebek. Egyszerűen nem is jutna rá idő. Nyilván hamarosan változtatni kell ezen is és szélesebbre tárni az ablakot számára a világ felé. A digitális bántalmazás lehetőségét sajnos sosem lehet teljesen kizárni, viszont fel lehet vértezni a gyereket olyan tulajdonságokkal, amivel meg tudja védeni magát, ha kell. És ami még ennél is fontosabb: ismerje fel a veszélyt és merjen segítséget kérni, ha bajban van.

A felszólalás bátorsága a könyveid egy sajátos motívuma is.

Az első riportkönyvem témája az ‘56-os forradalom volt. A feldolgozatlan, a kibeszéletlen és meg nem értett múlt. Sajnos ez az elhallgatás igencsak sajátunk. Jó lenne ezen az attitűdön változtatni már. Nem? Ezért dolgozom A mi rendszerváltásunk című interjús kötetemen is. Egyéni sorsok, történelmi emlékek értékes emberek beszámolóján keresztül bemutatva. Jövőre éppen harminc éve lesz. Talán még túl közeli a történelemmé változó múlt, és bár kifejezetten kerülöm benne az aktuálpolitikát, de még nem sikerült megtalálnom a kiadót, aki felvállalná a könyvet. Már az is felmerült bennem bánatomban, hogy kézzel másolva sokszorosítom majd, mint tették a reformkori jurátusok az Országgyűlési Tudósításokkal.

Ha szeretnétek jobban megismerni Juditot, látogassatok el Facebook oldalára, vagy olvassátok el valamelyik már megjelent kötetét.

Kiemelt kép: pexels.com