Az aktív és szakképzett munkaerő kiáramlása hazánkban még mindig komoly probléma. A közkedvelt tüneti kezelés helyett most nézzünk kicsit a dolgok mélyére. Miért vonzóbb a térkép legtöbb eldugottabb zuga a szép magyar hazánál?

A Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb kutatásai szerint hazánkban a bérek átlagosan 10%-kal növekedtek. A szám, kiragadva környezetéből remekül cseng és valóban némi büszkeségre adhat okot, ám amint kontextusba helyezzük az OCED (Organisation for Economic Co-operation and Development) szintén zsenge adataival láthatjuk, hogy ez a változás mindössze arra volt elég, hogy lekörözzük a görög, lett és mexikói dolgozók béreit.

De vajon tényleg a munkánk csekély materiális vonzata a legnagyobb demotiváló erő?

A generációs változások nem csak a kommunikáció és a fejlesztések terén érződnek. Mint arról számos kutatás szól, az Y – és Z – generáció szülöttei teljesen más igényekkel és elvárásokkal érkeznek a munkaerőpiacra, mint annak idején X – generációs szüleik. Hogy mit is jelent ez pontosan?

Rugalmasságot, motivációt és, ami talán a legfontosabb tisztelet és odaadást. Hiszen ma már más értékek számítanak. Dirigáló főnökök helyett talpra esett és tiszteletre méltó vezetőkre van szükség. A haszontalanság érzete nem lehet többé mindennapos, itt az ideje, hogy az ötletek meghallgatásra találjanak. S a változatosság is igazán megérett arra, hogy gyönyörködtessen. A hazai munkahelyek döntő többsége azonban még mindig nem ismeri fel – vagy nem akarja felismerni – az ilyen irányú fejlődésre való igényt. Ahogy a tényleges hozzáértést és gyakorlatot, vagy a papírt fizessem meg anomáliát sem sikerült még feloldania a munkáltatóknak. De mégis, ebben a szorult helyzetben, megengedheti egy munkáltató vagy egy államháztartás, hogy nem reagál a leendő dolgozók, vagy pályakezdő dolgozni vágyók igényeire? Működhet a struccpolitika, vagy végre meg kellene ismerni és meg kellene érteni a változás miértjeit?

Vajon élhető egy fiatal számára egy olyan ország, ahol eltörölnek mindent, ami felülírja a „nő – férfi – három gyermek” szentháromságot? Megéri ott maradnia, ahol csak diákhitel segítségével végezhette el tanulmányait, hogy később azon aggódhasson, miből fogja visszafizetni? Szimpatikus a támogatások megszűntetésének gondolata, mint az adómentes diákhitel cafetéria? Akar valaki olyan helyen élni, ahol szép lassan kihúzzák a lába alól a talajt?

A pénz csak egy szög a zsákunkban, az igényeink a térkép a zsebünkben. Hajlandóak vagyunk megkeresni azt helyet, ahol teret kapunk. Vörösmarty szerint más hol nincs számunkra hely. De lehet, hogy itthon fogytak el a négyzetméterek?