Egy villámelőadás-sorozaton jártunk, ahol másfél órában az egykori abortőrök elleni harctól a kicsik testtudatosságán és a cigányság kérdésén át az örökbefogadásig kerültek elő a témák, mindez a több gyerek születésének szempontjából. A háttérben azonban, ahogy a kérdőjelek sokasodtak, valami más is kezdett kibontakozni.

A TASZ június eleji rendezvényén 18 előadás hangzott el, egyenként mindössze 5-7 percben! A meghívott előadóknak egy-egy megadott kérdésre kellett kifejteniük meglátásaikat. Kutatók, szakértők, társadalmilag aktív civilek, valamint a gyermeknevelésben igen különböző módokon érintettek szólaltak meg lényegre törően (előadók listája a cikk alatt). Mindegyiküknek Veiszer Alinda tett fel két plusz kérdést. Az egész esemény vissza- és továbbkérdezésért kiáltott.

Út a családig

Skrabski Fruzsina, a Három Királyfi, Három Királylány mozgalom elnöke azzal kezdi, hogy az egyetemisták körében sokan terveznek legalább két gyermeket, aztán végül jóval kevesebben vállalnak. A párkapcsolat stabilitásán túl kritikus körülmény, hogy mennyire támogatóak a munkahelyek. Nem evidens, hogy azok, sőt. A munka világa idehaza nem ösztönzi az állampolgárt a gyermekvállalásra. Nagyon nem. A foglalkoztatók zömének fogalma sincs a családbarát hozzáállásról. Ugyanakkor már érdeklődőek is, és van kihez fordulniuk.

Ha eljutottunk a szülésig, beúszik a képbe az egészségügy felkészültsége. Dr. Velkey György megnevezi a kérdéses területeket: alapellátás, szülészet, gyermekgyógyászat, és kiemel egy új fogalmat, az egészségértést, amely igen rossz állapotban van ma. A szülés és születés kultúrája, ezen belül is a választási lehetőség szorul még minőségi javulásra. Ezen a meglévő törekvések támogatása segíthetne, az egészségértés helyzetén pedig az oktatás. És az oktatás még min?

Tekintve, hogy a szex totális tabu (tehát otthon is, iskolában is), Kardos Bogáta, majd Gyurkó Szilvia tért rá a szexedukációra – amit ha nem építünk fel, akkor tudattalan módon kerül a gyerek elé, de mindenképpen hozzájut, valahogyan. (Minőségi online alternatíva: Yelon). Később Gregor Anikó már a szociológiai szempontok között hozta fel, hogy a szexipar, a pornó erodáló szerepét sem kellene figyelmen kívül hagyni. Szintén nála merült fel, hogy nem mindegy, mik a kiindulási szempontok. Megvizsgáljuk-e tehát, egyáltalán miért kell arról beszélnünk, mitől születhetne több gyerek. Ez volt az ébresztő csettintés. Innentől kezdve, ahogy hallgattam a sok előadót, két dolog merült fel bennem szünet nélkül.

1.) Magán és nyilvános vitáink, ítéletalkotásunk előtt hajlandóak vagyunk-e belegondolni, milyen megdöbbentően összetett a társadalmi élettér, mennyi különböző igény lép fel a szociálpolitikával és a munkaerőpiaccal szemben? Mennyi mindent várunk el – és vajon mennyit tudunk ebből konstruktívan kifejezni, mellette kiállni, elköteleződni?

2.) Ez a sok jelentős szempont miért épp a „gyerekszámnövelés” kapcsán lett releváns, amikor egyébként ennek az élettérnek az emberi kultúrája* – a még élő és bizakodásra okot adó csíraerőket leszámítva – épp romokban hever?

Úgy tűnt, a háttérben végig ott motoszkált egy születésszámnál kevésbé elvont képzet: hogy milyen társadalomba kellene belenőnie a gyerekeknek ahhoz, hogy a szülők jó szívvel neveljék őket fel, azok felnőve ne meneküljenek el, alapítsanak (akár) saját családot, és végül is ne kelljen a népességszámon aggódnunk? (Miért, kell?) Hogyha pedig szegénynek, ápolásra szorulónak, hátrányos helyzetűnek születnek, árvák lesznek, ne legyenek magukra hagyva…

A kényszermegengedés kultúrája

Az állam jelenleg egy gazdasági gépezet. De vajon mikortól él és hat köztünk az az elképzelés, hogy meg is kell mondania az egyén szintjéig a hogyanokat és a miérteket, valamint a meddigeket? Valahonnan veszi a bátorságot ehhez. Az oktatásban például teljesen természetesnek vesszük, hogy előírja a tantervet, de nem csak a célokat, hanem a munkatempót, módszertant is. Miért? A családi pótlék összege 2008 óta nem nő. Miért nem? A hajléktalanság büntetendő, kitiltandó. Pontosan milyen alapon? Az ilyen nonszensz elemek kígyózó sora felveti a következő kérdéseket: ha az állampolgár elégedetlen az alapokkal és még többletigényei is vannak, akkor hol marad bármilyen változtatás kikövetelése? Mi magunk honnan fogjuk venni a bátorságot? (Na meg az eszközöket.)

Amennyiben az államnak ösztönzési formák kialakítására adtunk jogot – márpedig erről beszélünk most –, akkor konfrontálódnunk kell vele, az összes területen. Mert nem a miénk, hanem a mindenkori kormány értékrendje, kultúrája fog kibontakozni, abból fog fakadni maga az ösztönzés, az kísérli meg felülírni a különböző elképzelések virtuális halmazát. És mint a rejtett tantervet az iskolákban, ezt az értékrendet csak kikövetkeztetni lehet, idővel.

Tanáraink és mi, fiatalok tapasztaljuk meg legmarkánsabban, hogy milyen az, amikor az oktatásban érvényesül ez az ösztönzési kultúra, éspedig a tanulásra, a tanításra vonatkozóan. De tágabb értelemben minden, ami utasításszerűen folyik az állami óvodákban, általános iskolákban, valamint a köz- és felsőoktatásban, az a kormányok értékrendjének és érdekeinek lecsapódása, továbbadása azon a működési felületen, amit mi magunk mint nép biztosítottunk neki. Itt ér össze múlt és jelen. Mikor engedtük meg a gazdasági gépezetnek, hogy kulturális gépezet is legyen? Vagy fel sem merült a nem megengedés? Alap?

Az esélyhal és a reményhal

Hogy miért ennyire jelentős az oktatás? Mert behatárolt és osztályozandó ismeretanyag-csomagokon kívül belépő szintű kultúrát is adhatna az élethez, mondjuk 10 és 18 év között. Potenciálja: magába tudná foglalni a már említett szexedukációt (tudatos döntések a testünkről), az egészségértést, a valódi környezetvédelmet, a vitakultúra elsajátítását, a legalapvetőbb társadalmi ismereteket, sőt pénzügyeket is. Ezen kívül teret adhatna a felnövekvő generációk mindennemű kíváncsiságának a legkülönbözőbb tanulási módok által, továbbá kiutat mutathatna a szegénységből. Érzelmi intelligenciát fejleszthetne, közösségi, akár társadalmi aktivitás igényét hívhatná elő az erre már korán fogékony fiatalokból. Benne van a levegőben, hogy a diákokból változtatásra képes, bátor embereket adjon a világnak, akik nem kizárólag gazdasági szempontok és önérdek szerint élnek. Nem erre volna hivatott az oktatás? Itt sem érdemes igazságot kinyilvánítani, hiszen elfogadjuk, hogy kinek erre, kinek arra – eszmék állnak sorban, hogy beengedjük őket. Érdemes viszont megvizsgálni, a politika mit enged be, mit gátol, és azt milyen arányban, milyen alapon.

Ma azt látjuk, hogy ha az államon múlik, akkor egyetlen dologra akar felkészíteni az iskola, és ez a status quo. Lásd még: romokban heverő emberi kultúra. Ezt számtalan szülő is magáévá tette az idők során: „Meg kell tanulnia, hogy működik az élet, nem lehetnek illúziói!” Niedermüller Anna szerint minden részkérdést megelőz a hozzáállás: hogyan tekintünk a gyerekre és a pedagógusra. Alindának azt válaszolta, saját hatáskörbe kellene adni az iskoláknak az intézkedéseket, így terjedhetnének el a közoktatás minőségre is törekvő formái. (Egyébként ugyanezt szorgalmazza a Waldorf is, abból kiindulva, hogy mi köze az államnak a szellemhez… Mi fel merjük-e tenni ugyanezt a kérdést?) Egyéni szintű, ismert példa a rendszeren belüli törekvésre maga Winkler Márta.

Fejezze be az alábbi félmondatot: „Akinek nincs semmije, …”

A másik kritikus terület a szolidaritás, esetünkben a felkarolás hiánya. Csordás Anett a fogyatékkal élők és családjuk szempontjából „csupán” az alábbi sötét foltokra mutatott rá: akadálymentesség (az életben is), oktatás, ápolás, megélhetés. Mind rendezetlen, akár a betegút az egészségügyben. L. Ritók Nóra szépítés nélkül kijelentette, hogy a kormánynak szembe kell néznie a szegénységgel. Jelenleg nem látni stratégiát a szegénységben élő gyermekek helyzetének javítására. Az átöröklődő, ún. generációs szegénység és a jobb helyzetből lecsúszás együtt van jelen, utóbbit azonban gyors döntésekkel is lehetne már enyhíteni. Gyors döntéseket e pillanatban inkább a hajléktalanok esetében látunk… A jelek szerint mindenki, aki valami módon leszakad e gazdasági gépezet elvárásaitól, az magára van hagyva. Ez egyrészt aktivitásra serkenthet minket, hiszen ha az állam nem, akkor a civilek, másrészt viszont ez azt sugallja, hogy a kormányzati értékrendben bizonyos vagyoni helyzet alatt nem – vagy egyéb formában? – szerepel az élhető ország eszméje. Ha még tovább hajlítjuk a kérdőjel gerincét, felmerül, hogy mi van akkor, ha nincs is már ilyen eszme a politikai munka mögött. Helyette talán valami sajátos értelmezésű „élhető osztály” fenntartása mozgatja a gépezetet?

A több gyermek vállalása egyébként két rétegben erősödik jelenleg: a mélyszegénységben és a gazdagok esetében. A köztes osztályokban most még legjellemzőbb az „egyke vagy egyse”, ami persze csak tendencia.

Születésszám mint ürügy a valódi kérdezésre

 Minden tárgyalt réteget még tovább lehetne mélyíteni világnézeti színezettel és akár az emigrált állampolgárok nézőpontjaival is, végül ugyanoda jutnánk el: különböző igényű megfogalmazásokhoz az élhető országról és az ember helyéről a világban, a társadalomban, a közösségekben. És a lélektani elemek még elő sem kerültek – hogy ki mit gondol az élhető családról, a családkultúráról, hogyan éljük azt meg és hogyan szeretnénk megélni, milyen frusztrációk gátolnak ebben, miként segíthetne az állam az adókedvezményen túl. Körbeértünk volna?

Ez a TASZ-rendezvény éppen azért volt hasznos merítés, mert nagyon gyorsan számos szereplő legkülönbözőbb szempontjait emelte be a gondolkodási térbe (bár messze nem a teljesség igényével), azaz megengedte az áttekintési kísérletet, még mielőtt elkezdett volna bárki vitatkozni. Megpendítette a magánéleti vonatkozásokat is, az egyének szintjén való gondolkodást, a döntések megélését, miérteket, motivációkat. De ez nem elég. Kérdések százainak nyitotta meg az utat, ám ezen az úton előbb-utóbb el kell tudnunk dönteni azt is, milyen arányt akarunk: hogyan alakuljon a gazdasági és a szellemi-kulturális szféra viszonya egyrészt országunkon belül, másrészt magán- és közösségi életünkben. Ha pedig a döntés csak cselekvéssel együtt érvényes, akkor az újabb kérdés – itt ér össze jövő és jelen –, hogy hol vagyunk, hol jelenhetünk meg mi ennek az aránynak az alakulásában.

Érdekesség: a cikk írásakor épp megjelent egy a téma szempontjából valóban releváns tanulmánykötet a L’Harmattan kiadónál.

*A kultúra megítélése mindig problematikus. A szerző itt mindazt a törekvést érti kultúra alatt, ami az egyetértésben és egyet nem értésben éléshez szükséges szellemi-lelki többletet képezi egy pusztán önérdekekből, ösztönökből és információszigetekből álló, haszonelvű életvitelhez képest – ezzel felmutatva egy minőségi kiegészítést a mennyiségi mellé, állandóan finomítva a megértés és az együttélés legjobb módját.

Az előadók és témák teljes listája:

Pető Andrea (CEU): Milyen főbb törekvések voltak Magyarországon a születésszám növelésére és milyen sikerrel? Szikra Dorottya (MTA-TK): Mik azok a szociálpolitikai intézkedések, amik a leghatékonyabban, és mik azok, amik a legkevésbé hatékonyan segítik a gyerekvállalási kedvet? Vajda Róza (MTA-TK): Mi az a három legfontosabb munkaerő-piaci változ(tat)ás, ami ahhoz kellene, hogy nőjön a gyerekvállalási kedv? Niedermüller Anna (Alternatív Közgazdasági Gimnázium): Miben kellene változnia a közoktatásnak ahhoz, hogy a családok szívesebben vállaljanak gyereket? L. Ritók Nóra (Igazgyöngy Alapítvány): Mi a három legsürgetőbb feladata az államnak a leszakadó réteghez tartozók gyerekvállalásával kapcsolatban? Játszani is engedd – egyéni nehézségek és állami teendők Előadók: Dr. Velkey György (Bethesda Gyermekkórház): Mi a teendő az egészségügyben annak érdekében, hogy több gyerek szülessen? Lőrincz Kati (Más Állapotot a Szülészetben): Mi az a három legfontosabb dolog, aminek változnia kellene a kórházi szülés gyakorlatában, hogy szívesebben szüljenek a nők? Kardos Bogáta (PATENT): Mi a köze az abortuszszabályozásnak és a fogamzásgátló eszközökhöz való hozzáférésnek a gyerekvállalási kedvhez? Gyurkó Szilvia (Hintalovon – YELON): A szexedukáció nem pont azt eredményezi, hogy kevesebb gyerek fog születni?

Apa mosdik, anya főz – kinek mi a dolga? Előadók: Szél Dávid (Pszichológus, Apapara blog): Mi köze a férfinak a gyermekvállalási kedvhez? I. Gregor Anikó (ELTE-TáTK): Mi köze a férfinak a gyermekvállalási kedvhez? II. Skrabski Fruzsina (3 királyfi, 3 királylány mozgalom): Mi az a három dolog, ami leginkább kell egy nőnek és egy férfinak, hogy megszülessenek kívánt, tervezett gyerekeik? Nótár Ilona (Interkulturális előadó, tréner, Együtt-Közösen Alapítvány): Minek köszönhető, hogy a roma családok több gyereket vállalnak és kapcsolódik-e ez a hagyományos férfi-női szerepekhez? Együtt lenni jó – mi a család? Előadók: Rodenbücher Katalin; Hubay Miklós: Milyen indokok alapján választottam a tudatos gyermektelenséget? Iván Erika (ügyvéd, egészségügyi szakjogász): Miért olyan rögös a mesterséges megtermékenyítés útja, és minek kellene változnia? Paulon Viktória: Társadalmi érdek-e az örökbefogadás és milyen nehézségekkel kell szembenéznie az örökbefogadónak? Büchler Tamás (szülő): 4 szülő több, mint 2? Nehezebb-e egy szivárványcsaládban a gyerek és a szülő élete? Csordás Anett (szülő): Minek kellene változnia, hogy nagyobb biztonságban érezze magát a szülő, ha fogyatékkal élő gyereke születik?

Szerző: Sziki Bálint Attila