A szexualitásnak számos arca van. Általában a szép és kellemes oldala jut eszünkbe, de nem szabad elmennünk az olykor kellemetlen és néha tabunak tartott része mellett sem. A zaklatás legtöbbször akkor kerül előtérbe, ha egy, a közelmúltban bekövetkezett eset hívja fel rá a média figyelmét és ettől zeng minden fórum, online és offline egyaránt.

A nemrégiben debütált “Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)” című film, a megszokottól eltérő módon járja be ezt a témát, mentesítve magát a doku jellegtől. Már ez egy bíztató jel volt számomra, így jó előérzettel ültem be a mozi székébe, ami elég hamar érzelmi hullámvasúttá vált, ahol a múlt sinein száguldoztam, olykor melankolikusan baktattam, közel másfél órán keresztül.

A közoktatásban kialakuló szociális hierarchia minden foka szemünk elé tárul: az összetartó és egyben kirekesztő klikk, a nagymenő felsősök, akik „szintlépést” ígérve hajlamosak a kisebbeket lelkileg és fizikailag is megpróbáltatásoknak alávetni, valamint a magányos és egyben kirekesztett, tudással rendelkező, társai számára kevésbé esztétikus, és általuk beskatulyázott „kívülállók, tanárok kedvence”. Ha nagyon le akarom sarkítani azok, akik tartoznak valahova, és akik nem az osztályon belül.

Már az elejétől adott egy életszagú, valós feszültség, bármilyen behozott plusz történet nélkül. Amennyire magától értetődőnek tűnhet egy ilyen felállás a mindennapokban, azok számára, akik az alsóbb végén helyezkednek el ennek a rendszernek, mint anno én is, ez egy teljesen nyomasztó kép, amit szeretnek elbagatellizálni mind a tanárok, osztálytársak és a szülők is egyaránt, mondván, hogy ez a természetes, jobb esetben talán annyit a fejedhez vágnak, hogy „ne foglalkozz vele” és ezzel le van tudva.

Az osztályokban elszenvedett zaklatások egyfajta szintlépésen mentek keresztül az online szférában: képek, negatív kommentek, zárt csoportokban történő kibeszélések, mindez még mondhatni, az enyhébb kategóriába tartoznak. Mind ezek nyilvánossá tétele az, ami már más, súlyosbítja a dolgokat, ahogy ez a filmben is megtörtént. A hétköznap problémái elől menekülő gyermek hamar találja magát különféle chat, ismerkedő oldalon új barátok reményében. Ez az online „játszótér” nem minden esetben biztonságos. Bárki regisztrálhat, bármilyen képpel, bárkinek kiadva magát. Ez koránt sem jelenti azt, hogy csak ilyen emberekkel találkozhatunk, de ébernek kell maradni. Bárhogy is, emberként társasági lények vagyunk, amin a tiltás, szűrőprogramok nem segítenek. Ez tipikusan a szülők által adott büntetés, mint ahogy a vásznon is megjelent. Sokan elhallgatva a velük történteket, némaságba burkolódznak. Beletörődnek az általuk vélt „sorsukba”, így nehéz megmondani, hogy vehető-e már jelenségnek az online zaklatás.

„Sajnos a teljes igazságot sosem lehet tudni, hiszen rengeteg szégyen övezi ezeket a történeteket, az áldozatok nem szívesen beszélnek róla vagy élik át újra, akár egy elmesélés alatt sem. Emellett még mindig túl gyakori az a hozzáállás, hogy álproblémának gondolják sokan az online zaklatást. Elbagatellizálják, felszínes „hisztinek” vélik, miközben fájdalmas, megalázó és szenvedéssel teli helyzet ez az áldozatok számára, egy ilyen „legyintés” pedig csak tovább növeli a helyzet súlyosságát. Valójában nem is a dolog jelenség jellege a lényeges, hanem az, hogy a közgondolkodás része legyen ez a téma…” nyilatkozta Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó.

Gergő szavaiból is látszik, hogy a való életi osztályhelyzethez hasonlóan, az online világban történteket is lekicsinyelik, nem tulajdonítanak neki kellő figyelmet. Bármennyire is elkeserítő, történt már nem egy eset, ami a helyzet elbagatellizálásából öngyilkosságig fajult. Amanda Todd a magáról online, más által közzétett képek miatt folyamatos zaklatás áldozatává vált, melyet a költözés se tudott megoldani. Végső kétségbeesettségében 2012-ben, 15 évesen önkezűleg vetett véget életének hasonlóan Olivia Penpraze-hoz, aki szintén így kényszerült hátra hagyni a világot. Ez csak 2 történet a több ezer közül, ami nagy figyelmet kapott, de felmerülhet a kérdés, hogy miért nem elég elrettentő ennek a két gyermeknek a története a zaklatásra hajlamos emberek szemében, és miért nem elég vészjelzés a környezetnek, hogy jobban figyeljenek az olyan jelekre, mint kedvtelenség, levertség, visszahúzódás vagy hogy szinte sose mozdul ki otthonról a gyerek? A kérdés megválaszolásában ismét Gergő segítségét kértem:

„Rengeteg hírről, tragédiáról hallunk nap, mint nap, és ami messze történik, az kevésbé hat ránk. Ha nem ismerjük azt, akivel a tragédia történik, ha nincsen saját tapasztalatunk, akkor érzelmileg megint csak kevésbé kapcsolódunk egy ilyen eseményhez. A következmények felmérése is az okok között van, hiszen nem minden zaklatás zárul ilyen súlyos tragédiával – ez felmentő körülménynek tűnhet, de pont a kiszámíthatatlanság az, amiért nagyon is fontos, hogy minél kevesebb ilyen eset történjen.”

Az érzelmi háttéren túl eszünkbe juthat, hogy milyen jogi háttér húzódik meg egy-egy ilyen zaklatási ügy mögött? Ha már bekövetkezett, számíthatunk-e a paragrafusok és ügyvédek erejére jogaink védelmében, vagy felgöngyölíthetetlen, veszett ügyről beszélünk? Az internet világa a köztudatban hajlamos egyfajta következmények nélküli zónaként megjelenni. Ez koránt sincs így. Természetesen bűncselekményről beszélünk, melynek megoldását elősegíti, ha naplóztuk, mentettük korábbi, az ügyhöz kapcsolódó beszélgetéseinket. Azonban kik is lehetnek egy, a filmhez hasonló eset felelősei? Csak a közzé tevő, vagy akár a támadó jellegű komment írója is felelősségre vonható-e?  Habár én azon a véleményen vagyok, hogy mindenki kivétel nélkül szankcióban kellene részesüljön, független attól, hogy 2 vagy 100 felhasználó hajszolta az áldozatot öngyilkosságba vagy annak megkísérlésébe, Baracsi Katalin internetjogász véleményét kérdeztem a témában:

Elméletben igen, de az összes körülményt figyelembe kell venni a nyomozás és a bírósági eljárás tisztáz egy ilyen helyzetet, azaz minden eset más és más.”

Rengeteg ügy megoldható! Tény, hogy ha már megtörtént a tragédia, akkor szükség van a megértő és támogató környezetre, annak átvészelésére. Azt, hogy minden felderíthető, az a tény is alátámasztja, hogy az oldalak kötelesek együttműködni a hatóságokkal, még akkor is, ha nem ebben az országban van a székhelye. Ebben a speciális esetben, azonban szükséges a két fél közti jogsegély, ahogy Katalin is említette:

„Ha a két ország között jogsegély áll fenn, azaz az országok a bűncselekmények üldözésében közösen megállapodtak, akkor egy hivatalos megkeresés után hamar utolérhetőek a szálak. Sajnos azonban azok az oldalak, amelyek erőszakos, gyűlöletkeltő, gyermekpornógráf vagy más bűncselekményre utaló tartalmakat terjesztenek a weben az esetek nagy részében olyan szerveren jegyeztetik be a honlapokat, amik között nincs együttműködés.”

Mi volna a megoldás? Van-e egyáltalán tökéletes utópia ebben az esetben? Ha volna, akkor nem született volna meg ez a cikk. Annak érdekében, hogy a címben említett kérdést ne kelljen magunknak feltenni, érintettként úgy hiszem, hogy alapjaiban kéne újra gondolni a közoktatásban kialakuló hierarchikus rendszer mikéntjét. Ennek létrejötte annak a ténynek az eredménye, hogy az érzelmi intelligenciára fektetett hangsúly konvergál a nullához. Ebben az irányban elindulva, nagymértékben csökkenteni lehetne az ilyen és ehhez hasonló történetek számát, sőt felelősségteljes, empatikus állampolgárok kerülnének ki az iskola padjaiból.

Mialatt a teremben ültem, rengeteg régi érzés jött fel bennem. Többnyire úgy éreztem, mintha a saját életemből is merítettek volna. Voltak elképzeléseim, hogy mit is várok a filmtől, ezeket maradéktalanul megkaptam. Rendkívül realista módon, mégis figyelemfelkeltően tudta ábrázolni azokat az élethelyzeteket, amin keresztül lehet menni ebben a korban. Úgy gondolom, hogy a múlt és jelen generációi számára hatalmas segítséget jelenthet a film. Aki már megélte, tudni fogja, hogy a mostani gyermekekhez hogyan (ne) álljon hozzá, ha hasonló helyzetbe kerülnek. Aki meg most van ebben a korban, náluk talán gondolataiban sikerül elfojtani a zaklatás, bántalmazás csíráját is, ezzel egyúttal egy követendő, példás élet irányba terelve őket.

Ha úgy érzed magadra ismertél a sorok közt és segítségre van szükséged, bátran fordulj barátaidhoz, tanítóidhoz, szüleidhez. Ha még mindig kétségek közt vagy, esetleg pont a hozzád közel állók is érintettek, a  Kék Vonal (116-111) és az NMHH  is segítségedre lehet. Kerültem én is olyan helyzetbe, amikor nem mertem a környezetemnek megnyílni, tapasztalatból mondom, szakértők ülnek a vonal túl oldalán és készséggel rendelkezésre állnak azoknak, akik akarják a segítséget. Mindig van melletted valaki!

 

Kiemelt kép: 24.hu