Június 30-án volt lehetőségem a Szimpozion egyesület évadzáró estjén részt vennem, ahol a Zóna nevű érzékenyítő, interaktív játék lényegét ismertették annak szervezői. Ezen túl kötetlen beszélgetés keretén belül lehetett kérdezni az általuk megéltekről, további terveikről a Zónával kapcsolatban.

“Mi az a Zóna?” Erre a kérdésre igyekeztek részletekbe menő választ adni a detectivity szervezői, Illés Márton, Simor Ágnes, Bódis Dániel, valamint a házigazda, Virág Zsolt ügyvivő, a Szimpozion Egyesület évadzáró estjén.

Mindenki rendelkezik egy olyan kényelmesnek mondható területtel – ki kisebbel, ki nagyobbal – amin belül kérdés nélkül otthonosan mozog. Komfort zónánk határainak feszegetése sokunknak esik nehezére, sőt az esetek többségében messziről elkerüljük még a gondolatát is, legyen az bármilyen új élethelyzet, melyben már előre úgy érezzük, hogy nem tudnánk legalább annyira magabiztosak lenni, mint jelen állapotunkban.

A Zóna egy képzelt magyar város (Metropolis City) egy szegletében zajló, interaktív nyomozójáték, melyben a résztvevőknek meg kell keresniük a polgármester eltűnt fiát, Nagy Tamást. A város ezen része joggal hívható inkább gettónak, mivel a lakosság meleg, vak, roma és hajléktalan közösségei vannak itt elkülönítve a történet szerint. Sokak fejében megfordulhat, hogy ha itt tűnt el, akkor ehhez köze lehet az itteni embereknek. Ezzel a sztereotípiával szembe menve, a játékosok a keresés során a már említett csoportokkal találkoznak, akik sokak által a való életben is be vannak kategorizálva. Már maga a helyszín is beszédes, mivel a nem jó környéknek tartott, Budapest, VIII. kerülete ad otthont a Zónának. A kerülethez köthető előítéletekkel kapcsolatban született a “Nyócker!” című film is, Gauder Áron rendezésében.

A négy állomáson lehetőségük akad, a szükséges próbatétel után, tabuk nélkül kérdéseket feltenni, beszélgetni,  az adott csoportok képviselőivel, ami által valódi belátást lehet nyerni életéükbe, mindennapjaikba, közvetlen közelről. Több fontos, olykor tabunak tartott, társadalmi kérdés kerül feszegetésre az itt töltött idő során. A szervezők, maguk is meséltek olyan esetekről az este alatt, amikor a résztvevők ódzkodtak a játék során mondjuk a meleg érzékenyítő állomásra menni, vagy amikor a tanító tett megmosolyogató, de kissé kínos kijelentést. Ebből is látszik, hogy a Zóna nincs korhoz kötve, mert erős elfogultsága fiatal és idős embernek egyaránt lehet.  Ezt a pár kivételt leszámítva a résztvevők túlnyomó többségében pozitívan fogadták a programot. Nem csak, hogy mertek kérdezni, de volt olyan csoport is, akit annyira lekötött a beszélgetés, hogy nap végén már finoman el kellett őket küldeni. A szervezők maguk is sikerként élték meg, hogy több száz ember esetleges előítéleteit megszűnéséhez tudtak hozzájárulni.

Hárítani, nemet mondani, számomra egyet jelent a komfort zónánk határaitól való meneküléssel. Egyúttal mondható a “könnyebb útnak”.  Van, akinek egy adott helyzet természetes, míg másnak ugyanez hatalmas erőfeszítést igénylő, sokszor meg sem próbált, vagy feladott kihívás. A Zóna számomra egy hiánypótló pedagógiai eszköz ennek, illetve az egyoldalúság megdöntésének kérdésében. Mivel a mai magyarországi közoktatásban erősen elhanyagoltnak mondható az érzelmi inteligencia fejlesztése, így ez nagyban hozzájárulás lehet ezen terület fejlesztéséhez. Még ha csak egy pár órás programról is beszélünk, képes lehet olyan nyomot hagyni a résztvevőben, mely élete során számos élethelyzetben alkalmazható.

Mindenki rendelkezik egy zónával a saját életében. A kérdés az, hogy megmaradsz benne, ezzel lekorlátozva magad, vagy mersz nyitott lenni, kockázatot vállalni, megkérdőjelezni a számodra legalapvetőbb dolgokat és rádöbbenni, hogy a zóna nem több egy általunk elképzelt, fallal körbevett területnél, amibe magunkat zártuk?