A középkori városokban az utazók a vendég,- és az idegenjog hatálya alá tartoztak. Ekkor tájt alakult ki az a szokás, hogy amikor egy vándor a nagy városkapun belépett, a helyiek a benti kútból egy pohár vízzel fogadták. Ez az egyszerű, de annál kedvesebb gesztus vált részévé a mai szokásrendszerünknek is, és lett a vendégszeretet szimbolikus jelképe Azonban a pohár víz feltételei, jobban mondva az utazás kritériumai rendkívül sokrétű és összetett jogi alapon állnak, melyekkel akkor is tisztában kell lennünk, ha csak az Európai Unió határain belül közlekedünk.

Nem vitatott, hogy napjainkra az ’A’-pontból ’B’-pontba való utazás, még ha azokat nagy egybefüggő vízterületek is választják el egymástól olyannyira megszokott és magától értetődő tevékenységé vált, mint akár a levegővétel szükségességének ténye az életben maradáshoz. Utazunk, ha a munkahelyi feladataink megkövetelik tőlünk, hajóra, vonatra, repülőre szállunk, ha kikapcsolódnánk, több napig tartó útra is felkerekedünk, ha egy másik kultúrát akarunk megismerni, és a nagyon messze élő rokonainkkal sem csak a képeslapokon keresztül tarjuk a kapcsolatot, hanem képesek vagyunk személyesen akár az otthonunktól távol eső vidékeken is találkozni, a szabad mozgásnak köszönhetően. A korszerű infrastruktúráknak hála, ha tűzön nem is, de vízen, földön, levegőn át, bárhová eljuthatunk.

Ám nem volt ez mindig így, világított rá többek között nagymamám is az egyik beszélgetésünk során, mikor arról faggattam, mégis milyen helyeken jártak nyaralni nagypapámmal még anno. A válasza csupán ennyi volt: „tudod unokám, ez akkor még nem volt divat”. De mégis miért számított a szocializmus idején kuriózumnak az utazás? A választ azonban még annál is régebbi időkre visszagyökereztetve kell keresnünk. Tudniillik minden népnek meg vannak a maga mítoszai az utazás és az ezzel együtt járó idegenforgalommal és vendéglátással kapcsolatban.

Úgy tartja a fáma, hogy Sodoma és Gomora is azért pusztult el, mert az ott lakó nép a vendégjog legalapvetőbb követelményeit sem tartotta be. Ha manapság városok nem is pusztulnak el, de súlyos következményeket vonhat maga után, ha valaki nincs tisztában az utazásjog természetével.

Az állam az elmúlt évszázad során eltérő módon játszotta ki hatalomkártyáját az emberek mobilitásával kapcsolatban. A szakirodalom úgy véli az első útlevélnek nevezett úti okmányt 1856-ban bocsátották ki. Amikor 1870-et datálták, még elfogadásra került a határátlépésnél az egy ívpapírra írott pár ajánló sor is. Tehát a XVIII. században meglehetősen rendezetlen volt Magyarországon az úti levél funkcióját betöltő okmány. Sem tartalmukat, sem külalakjukat nem szabályozták egységesen, sőt a mai egyik legfontosabb előnyének ellentmondva, csupán egy darab alkalomra jogosította fel az utazókat.

A rendszerváltást megelőzően a politikai helyzet erős kézzel korlátokat húzott a világot látni vágyó magyar nép orra elé. Csak egy bizonyos réteg kelhetett útra, többnyire sportolók, művészek esetleg munkaügyben hivatalnokok. Azonban nekik is számolniuk kellett azzal a ténnyel, hogy megfigyelés alatt tarthatják őket külhoni tartózkodásuk alatt. Az akkori hatalom félt a disszidálás esélyeinek fennállásától, és attól, hogy ha az utazók nyugaton járnak egy olyan viszonyítási ponttal rendelkező szemlélettel térnek haza, mely révén megkérdőjelezhetik az itthoni rendszer produktív működését. Így egész egyszerűen nyugatra nem szóltak útlevelek, csupán keletre a „baráti szocialista országokba” volt lehetősége a kisembernek utaznia. Ezt úgynevezett piros útlevéllel tehették meg. Az 1959-es Polgári Törvénykönyvben megjelent az utazási szerződések szabályozásáról szóló cikkely, mely aztán rá 18évre került módosításra. Ettől függetlenül Magyarországon a 60-as, 70-es években meghívót tartalmazó kék útlevéllel lehetett csak nyugatra menni. A kimondottan turistáknak fenntartott okmányokkal pedig lényegében három évente egyszer lehetett csak útra kelni.

1978. október 26.-án a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa rendeletben mondta ki, hogy törvényes jognak tekinthető az utazáshoz való jog. Magyarország gyakorlatilag az első volt Európában az utazási szerződések korszerű jogi szabályozásával, és azok feltételeinek meghatározásával.  1984-re vezették be az egységes útlevelet. Majd rá négy évre lehetett világútlevelet igényelni, és ezt követően már csak a valuta összegét korlátozta az állam a határátlépések alkalmával.

Dr. Zoványi Nikolett jogász szerint, jelenleg az utazáshoz való jog európai szabályozása nyomán a világ egyik leginkább kidolgozott és cizellált idegenforgalmi joganyagáról beszélhetünk. 1990 júniusára került elfogadásra az az irányelv az európai Közösségek Tanácsa által, mely egységes jogalapot adott az utazási-, üdülési,- és túracsomagról az utazási jog tekintetében. Azonban még mindig az Európai Unión belüli, szabad mozgások biztosításának hátterében igen összetett jogi szabályozás áll. Ennek magját az európai Közösség rendelkezései teszik ki, illetve a bizonyos tagállamok sajátos megállapodásai (pl. a Benelux államoké), továbbá az egyes tagállamok belső jogai. Az utazással kapcsolatos rendelkezések igen komplexen, illetve rengeteg kérdéskörre kiterjedően, éles szabályokat húznak, az adminisztratív kötelezettségekkel illetően, továbbá arra vonatkozóan, hogy például, az adott személy mennyi időre akarja elhagyni az országát, vagy hogy pontosan ki is kell útra, milyen célból és ennek megfelelően differenciál a szabályozást illetően. Az uniós állampolgárokra egyértelműbb homogénebb rendeletek az érvényesek, míg a nem uniós állampolgárok bizonyos csoportjai sajátos jogokat is élvezhetnek. Nem beszélve azokról a specifikus esetekről, mikor például egy családegyesítés címén bebocsájtott állampolgárral találjuk szembe magunkat, vagy gondoljunk csak a menekültek kérdéskörére.

Ha csak belegondolunk napjainkban egy ország GDP-jének hány százalékát teszi ki a turizmus, mondanunk sem kell mennyire lényeges, hogy olajozottan forogjon a határétlépések gépezete. Az 1957-es EGK szerződést az egységes Európai Akta egészítette ki az 1987-ben egy olyan cikkel, amely létrehozta az egységes belső piac fogalmát. Ez azt jelentette, hogy eltörölték a belső határokon történő ellenőrzést, és megszilárdították a külső határvonalon való átlépések ellenőrzését. Kialakult egy közös megállapodás a nem uniós állampolgárok szabályozásával kapcsolatban a tagállamok között. Ez magában foglalja a vízumpolitikát, a határátlépés ellenőrzését és a menekültügyet is többek között. Ez a fajta egyezmény komoly, kölcsönös bizalmat feltételez a tagállamok között, illetve hatékony információáramlást, és gördülékeny koordinációt kíván meg. Hiszen a tagállamok felelősséggel viseltetnek egymás iránt. Ezenkívül az egységesítés egyik legfontosabb célja az volt, hogy az utazók ne tehessék meg azt, hogy önkényesen abban az államban telepedjenek le, ahol a számukra a legkedvezőbbek a feltételek a különbségekből adódóan.

Te hova utazol legközelebb?

Kiemelt kép forrása: pexels.com