A Budapest Pride rendezvénysorozathoz kapcsolódóan párommal már második alkalommal éltük át a Grund Színház előadásában színpadra állított Hazaviszlek című improvizációs darabot, pár nappal később pedig rájöttünk, hogy amit ott láttunk, minden döntéshozónak végig kéne néznie.

Az Arany Brigitta és Palkovits Nóra által megelevenített hiánypótló történet végtelenül egyszerű és épp ezért ennyire szórakoztató és felemelő. Az improvizáció kerettörténete nem más, mint két leszbikus nő első randevújának története.

A további, dinamikusan váltakozó jelenetsorban láthatjuk, mennyire átlagos életet élnek ők is. Betekintést nyerhetünk a szereplők családi hátterébe – meleg öcsike, alkoholista anyuka – illetve munkájába – áruszállítás, hajléktalan gondozás – erősítve a nézőkben a tudatot, hogy semmivel sem különb a dolguk, mint heteroszexuális társaiknak. Tavaly is pont ezért szerettem bele ebbe az előadásba, mert megerősített abban a tudatomban, hogy nem vagyok más, mint a többiek, csak azért, mert nőként szintén nőt szeretek és vele tudom elképzelni az életemet.

Bár tény, hogy mindennapjaim közel sem olyan humorosak és szarkasztikusak, mint Brigi és Nóra karakterének, mégis komfortosan mozogtam félelmeikben, mint az első szexuális együttlét, vagy a személyes defektjeink másik felé történő prezentálása.

Mondd, szerinted ez nem minden embernél ugyanaz?

A Magyar Ellenállás szervezetei szerint például nem. Úgy vélik „a deviancia mindennemű propagálása rendkívül ártalmas, romboló következményekkel jár nemzetünk számára.” De valahol nem látom, a devianciát. Sem ebben a darabban, sem az életemben. Hiszen mindennap felkelek, elmegyek dolgozni, bevásárolok, vacsorát főzök, kisállatot tartok, olvasok és sétálok. S bár úgy gondolom, nem kellene ezt bizonygatnom, mégis minden nap megteszem, mert mindezek ellenére úgy gondolják, hogy amikor a jogaimért, a lehető legkulturáltabb és legcsendesebb módon küzdök, nem érdemlem meg a rendőri biztosítást az állampolgárok adóforintjaiból, az egyetlen értelmezhető gondolatom az, hogy a jó életbe gondolják ezt mégis?

Fordítsuk meg a kérdést, mi, LMBTQI tagok is kezdjünk el háborogni, hogy nem szeretnénk, hogy a befizetett adónkból – mert igen, képzeld, mi is fizetünk adót. Meglepődtél, mi? – olyan rendezvények létrejöttét támogassák, helyszínnel, útiköltséggel vagy bármivel, mint a nem is olyan régen Kaposváron tartott Református Egyházi Napok, ahol Novák Katalin minden prüdéria nélkül, bátran és egyértelműen kijelentheti, hogy soha nem élhetünk majd „normális” (szerintem teljesre gondolt) családi életet?

Jelentkezzen, aki szerint vonattal jutott a helyszínre! Senki. Na bumm, akkor az adóm egy része hajtotta a szolgálati autóját – szívesen.

Miért ér többet egy házasság férfi és nő között, ha az kikényszerített? Ha az egyik félt bántalmazzák, ha csak a körülmények tartanak vissza valakit a válástól, ha mindennaposak a veszekedések vagy, ha az egyik fél folyamatosan félre kacsintgat? Mivel jobb heteroszexuálisként törvényesen ötször elválni, majd ismét kimondani a boldogító igent, ha 20 év monogám együttélés után két azonos nemű ember nem kötheti össze az életét?

Novák Katalin szerint a gyermeknek joga van egy apához és egy anyához. Joga van, de szüksége is? Mindenképp jobb egy apa és anya, akik veréssel fenyítenek, akik alkoholisták, akik nem képesek megteremteni az alapvető szükségletek ellátásához szükséges hátteret, mint két egynemű, vagy transznemű, kiegyensúlyozott életet élő személy, akik szeretetben és elfogadásban nevelnének fel egy gyermeket? Minden tényleg ennyire sarkalatosan és visszavonhatatlanul fekete vagy fehér?

Nem gondolom, hogy „maroknyi kisebbség vagyunk”, azt sem gondolom, hogy valaha is könyörögtünk volna azért, hogy a heteroszexuális „többséget” bármilyen joghátrány érje. Amikor olvasom a nyilatkozatok sorait mindig az jár a fejemben, hogy  juthattunk el ideáig. Mióta vagyok én, leszbikus, meddő nőként a társadalmat romboló, elítélendő személy, miközben napi 8 órát dolgozom, itthon – pedig elmehetnék bármilyen, kevésbé aberrált helyre is – és nem rongálok sem közvagyont, sem közerkölcsöt. Nem lábtörlőként akarok élni ebben az országban, ahová születtem és, amit minden hülyeség ellenére szeretek, hanem emberként.

Bánt az, hogy nem csak az LMBTQI közösség tagjait, de különböző fogyatékkal élőket, az egyedülálló szülőket, lassan mindenkit, aki egy ici-picit is eltér az állami normatívától megbélyegeznek. Épp ezért büszkén fogok vonulni július 7-én a Budapest Pride-on, mert saját családot szeretnék a feleségemmel, az ehhez megfelelő jogi háttérrel. Szeretném, hogy az egyedülálló szülők gyermekeikkel is beletartozzanak a család definíciójába. Szeretném azt, hogy több autistákat, fogyatékkal élőket foglalkoztató munkahely és számukra megfelelő oktatási intézmény legyen.

Szeretném azt, ha nem takaróznánk tovább a természetes szelekcióval, amikor épp azért építettünk magunk köré ilyen civilizációt, hogy felrúghassuk a természet törvényeit. Szeretném, ha végre nem kevernék össze az emberek a bemutatást és ismertetést a propagálással. Szeretném, ha az egyenlőség nem csak egy álom lenne.

Merek nagyot álmodni! Merek vonulni! És hiszem, hogy mindez nincs hiába!