Január 16-án az M5 tévécsatornán sugárzott Ez itt a kérdés? műsora a homoszexualitást „gyógyítani” igyekvő terápiákról szólt. Január 28-án erre válaszként a Háttér Társaság megszervezte a Bem Moziban az Ez itt a válasz? elnevezésű eseményt a téma szakmai megvitatására. Mi volt a különbség a két beszélgetés között?

Az M5 adásában Trombitás Kristóf műsorvezető Hodász András katolikus pappal és Szőnyi Szilárd konzervatív újságíróval beszélgetett. A Bem Moziban ezzel szemben Németh Ádám, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciójának elnöke, Lászlóffy Julianna klinikai szakpszichológus, Faix-Prukner Csilla, a Háttér Információs és Lelkisegély Szolgálat szupervízora, tehát három pszichológiai végzettségű, a gyakorlatban is évek óta a témával foglalkozó szakember szólalt meg. A tévéműsorba az adás napján kapott meghívást a Háttér Társaság, így nem állt módjukban azon részt venni, míg a Hátteresek által szervezett beszélgetésre már az esemény létrejöttekor meghívót kaptak az annak apropóját jelentő műsor eredeti résztvevői – bár ha hangjukat akarták volna hallatni: itt meghívó nélkül is bárki szabadon tehette ezt, hisz egy nyílt esemény volt, én is így jutottam el rá. Akarom mondani: én eljutottam rá, míg Trombitás Kristóf, Hodász András és Szőnyi Szilárd – akiknek szemmel láthatóan igazán szüksége lett volna szemléletváltásra és az itt átadott tudásra – sajnos csak hiányukkal tűntek fel.

És most jutottunk el a két beszélgetés tartalmához. Az Ez itt a kérdés? egy hazánkban megrendezett nemzetközi, titkos konferenciáról tudósított, ahol a reparatív, vagyis a homoszexualitást gyógyító terápiák alkalmazói, illetve az emögött húzódó szemlélet képviselői gyűltek össze. Az októberi eseményen elhangzottakhoz fűzték hozzá gondolataikat a meghívottak: az újságíró „gyógyult” exmeleg ismerőseiről mesélt, Hodász András pedig papi munkája során megélt tapasztalatait osztotta meg a nézőkkel. A pszichológia tudományos álláspontját a divat szeszélyének tulajdonították, és teljesen figyelmen kívül hagyva a reparatív terápiák térnyerésének kívánatosságáról beszéltek. Én nem azt mondom, hogy egy ilyen beszélgetésnek nincs létjogosultsága, csak azt, hogy a médiában nincs. A közmédia csatornái olcsók, sok emberhez eljutnak, így a műsorok szerkesztőin, és azok résztvevőin is felelősség van, mivel az elhangzottakkal hatnak a külvilágra. És jelen esetben ez a hatás negatív volt: a Háttér Társaság eseményén részletesen meg lett vitatva, hogy egy ilyen műsor megerősíti a társadalmunkra amúgy is nagyon jellemző homofób szemléletet, azáltal, hogy ezt a jelenséget szakmaiatlanul betegségként kezeli, nem beszélve arról, hogy bármilyen, heteroszexuálistól eltérő orientációt betegségnek, és nem az emberi sokszínűség normál variánsának tekinteni önmagában jogsértő.

A Bem Mozi vászna előtt Lászlóffy Julianna, Faix-Prukner Csilla és Németh Ádám közérthető módon osztották meg velünk az LMBTQ emberekről, a velük foglalkozó terápiás módszerekről felhalmozott szakmai ismereteiket, hogy aki kíváncsi az igazságra, a közmédia akarata ellenére is részesülhessen benne. Alább olvashatjátok a beszélgetés összefoglalását.

A nem hetero szexuálisorientációjú embereket a pszichológia és az orvostudomány 1973 óta nem tekinti betegnek: hiszen pszichiátriai betegségnek csak az tekinthető, ami szenvedést vagy funkcióvesztést okoz. Márpedig az LMBTQ emberek a szexuális orientációjuktól nem szenvednek – maximum a környezetük elutasító, negatív attitűdjétől, ami könnyen belsővé válhat. A beszélgetésből az is kiderült, hogy, míg a környezet attitűdjén, bár nehezen, de lehet változtatni, addig kutatások bizonyítják, hogy a szexuális orientáción nem lehet. Megváltozhat szexuális viselkedés, hiszen a viselkedést az egyén akarata irányítja, illetve az megváltozhat részben, hogy minek vallja magát (hetero-, homo-, biszexuális stb.), de a vágyai irányultságán nem tud változtatni, és más sem tudja azt megváltoztatni.

A reparatív, „gyógyító” terápiák ezen belül a viselkedéses aspektusra igyekszenek hatni: egyfajta viselkedés terápiát jelentenek – lenevelést a homoszexuális vágyaidnak megfelelő szexuális tevékenységekről. A „visszaeséseket” a páciens mentora erős szorongáskeltéssel jutalmazza. Persze még mindig jobban jár az az LMBTQ személy, aki most, a 21. században vesz részt egy ilyen terápián: korábban az elektrosokk, valamint a frontális lobotómia (egyes agyi részek eltávolítása) szintén a terápia részét képezték. A reparatív terápiákban részt vett emberek 80%-a a pszichés jóllétének negatív irányú változásáról számolt be – enyhe esetben megnövekedett a szorongás érzet, súlyosabb esetben szuiciditás is megjelent. A beszélgetésben résztvevő szakemberek arról is beszámoltak, hogy az ilyen terápiákat folytató „szakemberek” gyakorlatilag nem megtalálhatóak: feltételezhetően az fordul elő, hogy a kliens vagy nem pszichológushoz, pszichiáterhez fordul, hanem valami mondvacsinált terapeutától kapja az ilyen fajta ellátást, vagy pedig valóban szakemberhez jut el, de olyanhoz, aki megfelelő szupervízió hiányában, a Pszichológiai Szakmai kódexet felrúgva kezd bele egy, az affirmatív hozzáállást nélkülöző terápiás kapcsolatba. Az affirmatív, azaz megerősítő hozzáállás a szakmailag elfogadott korszerű terápiás szemlélet, ami elfogadó, nem kelt szorongást, az egyén autonómiáját erősíti, és természetesen nem a szexuális orientáció megváltoztatására törekedve veszi el a pénzt és hosszú éveket az LMBTQ személy életéből, hanem egészséges önbizalom és önelfogadás felé vezeti.

A beszélgetés utolsó harmada a megjelentek kérdéseinek megválaszolására lett szánva. A kérdések főleg az addig elhangzottak részletesebb kibontására irányultak, emellett sokan a támogatásukról biztosították a szervezőket. Persze nem szabad megfeledkezni a társadalomban jelenlévő, nem támogató hangokról, az egész esemény okáról sem. Végszóként ki lett hangsúlyozva a nyitott, elfogadó párbeszéd fontosságát a szakma és a konzervatívabb nézetek képviselői között.

Mert fontos, hogy mindenki belássa: az elfogadó szemlélet pozítív hatása, és a reparatív terápiák negatív hatása nem az utca emberének szubjektív véleménye, hanem tudományos tény. Ahogy az 1×1 műveletre nem kapunk különböző eredményt vallásunk, nemzetiségünk és elveink alapján, úgy ebben az esetben sem legyinthet rá senki a tényekre ilyen alapon. Természetesen ez egy komplexebb kérdés, hiszen az LMBTQ közösségnek rendkívül sokszínűek a tagjai, de épp ezért lesznek még fontosabbak. Mert emberekről, életekről van szó, és senkinek sincs joga sérülést okozni nekik: erre a legnagyobb jószándék mellett sincs mentség, hiszen megvan a lehetőség a tájékozódásra.

Szerző: Szücs Anikó

Kiemelt kép: pexels.com via 42 North

Felhívjuk figyelmed, hogy a közölt vélemények nem minden esetben a szerkesztőség véleményét tükrözik!
A publicisztikai írásokban az alkotók szabad véleménynyilvánításának adunk teret.