Idén 5. alkalommal került megrendezésre a fogyatékossággal élő személyek érdekvédelméért küzdő Rehab Critical Mass alapítvány felvonulása. Október 14-e napsütéses délutánján én is részt vettem önkéntesként az eseményen. A menet a Clark Ádám térről indult el a Lánchídon át a Városháza tér felé, ahol estig tartó programsorozat várta a résztvevőket lelkes beszédekkel és tehetséges előadókkal. A programok gyerek- és kutyabarátok, teljesen akadálymentesek (még a menet közben szóló dalok is el lettek jelelve) – és ingyenesek voltak.

Najó, nem akarok igazából tudósítást tartani, ha annyira érdekel a program menete, és a fellépők pontos listája, úgyis rákeresel. Inkább arról beszélnék, hogy milyen volt ott lenni, és miért. Vagyis inkább, hogy milyen lett volna neked ott lenni. Mert nekem, és sok más résztvevőnek benne van a mindennapjaiban a felvonulás szellemisége és az azért való küzdés, de tudom, hogy ezzel nincs mindenki így. Nem mindenkinek egyértelmű, hogy mit is értünk esélyegyenlőségen és akadálymentességen, például, hogy nem csak a fizikai akadályok vannak, hanem infokommunikációs felületek is hemzsegnek tőlük. De ezeknek mind utánanézhetsz gyógypedagógiai szakkönyvekben, ha mélyebben érdekel a téma. Ami ennek a felvonulásnak a célja volt, és amit én is megpróbálok ebben a cikkben megcélozni, az a megmutatása, a köztudatba való beépítése ennek a speciális szükségletű populációnak. Az emberek fejének az akadálymentesítése az elsődleges.

Mi az, amire felfigyelt volna valaki, aki egy ilyen felvonuláson találkozik először fogyatékossággal élőkkel? Például azt, hogy nem fogyatékossággal élnek elsősorban, hanem a családjukkal, szerelmükkel, kutyájukkal, akikkel eljöttek. Vagy milyen poénokat tudnak tolni, amíg együtt araszolunk a Deák tér felé. Milyen önfeledten tudnak táncolni. Milyen tehetségesen tudnak zenélni, és micsoda bulit tudnak csapni!

A legemlékezetesebb jelenet a Nem Adom Fel együttes koncertje volt: a színvonalas és hangulatteremtő zenén túl Vaskó Marcsi dobta fel a napomat, amikor a látássérült énekesnő bekiabálta a közönségbe, hogy „NEM LÁTOM A KEZEKET A MAGASBAN!”- és leesett a közönségnek, hogy hát, tényleg nem.  És szabad nevetni! Mert ez egy vicc.

A fogyatékos embereknek nem a sajnálatodra van szükség, sose volt, és nem is lesz. Arra van szükségük, hogy embernek tekintsd őket. Embereknek, akik különböznek, más-más kajákat szeretnek, más-más sorozatokat néznek, nem egy egynemű halmaz tagjai messzi intézetek mélyén, a mi látókörünkön kívül. Legalábbis nem kéne, hogy bárki ilyen helyzetbe kerüljön, de sajnos ez lehetséges, amíg a társadalom így kezeli a helyzetüket, amíg a társadalom fejében egy homályos és hamis kép van a fogyatékosokról. Ezt a képet kell letisztázni, és kiszínezni a realitás színeivel, hogy előtűnjön az a sok értékes, érdekes és szeretnivaló ember, akiknek a jogaiért, jobb körülményeiért, élhetőbb környezetükért küzdünk minden nap. Ha te is úgy gondolod, hogy mindenkinek joga van az egyenlő elbánáshoz és lehetőségekhez, jelentsen ez továbbtanulást, vagy csak utazást a hármas metróval, akkor képviseld ezt a szellemiséget az életedben, jövőre pedig gyere el a következő Rehab Critical Mass felvonulásra.

Szerző: Szücs Anikó (kiemelt képünket is ő lőtte testközelből)