Büntetés a bűnért. Civilizált-e minden tekintetben az emberiség? Mindent ugyanúgy látnak, és oldanak-e meg az emberek? Az intézmények és/vagy a társadalom szabja meg életünket és halálunkat?

Amint megjelent az ember, a bűn is megjelent a Földön- állítják sokan. Humánspecifikusnak hisszük ezt a fogalmat. Az ember a keresztény vallás szerint az eredendő bűnnel született, de még bűnös állatról nem hallott senki sem.

Az is alaptézis, hogy a  bűnt büntetni kell. De miért? Tanítani lehet vele az elkövetőt, hogy ahhoz hasonlót ne csináljon a jövőben. Esetleg korlátozni a bűn kivitelezésének képességében, bár ez csak részmegoldás. A büntetés akkor volt sikeres, ha az elkövetőben kialakul a bűntudat. Ez az érzés segít neki a társadalom által helyesnek vélt irány követésében. De vajon tényleg ez a legjobb megoldás?

Az enyje-bejnyén túl

Büntetni mindenki szokott, és mindenkit büntettek már. A nevelés egyik alapvető pillére, amely segít megérteni, mi a rossz, és mi a jó. A társadalom megkívánja ezt az erkölcsi elköteleződést és egy egyértelmű, követhető normarendszert, ezért már egész korán intézményesült a rendfenntartás folyamata. Legelső ilyen fennmaradt és  ismert törvénykönyvünk Hammurapi nevéhez fűződik. Rendkívül súlyosan bűntetéseket tartalmaztak a rendelkezések, amelyek a tálió-elven nyugodtak. Azóta már sokat fejlődött az ítélkezési és büntetési rendszerünk. Törvények és törvényszolgák segítenek nekünk eligazodni az élet útvesztőiben, hogy a biztonságot nyújtó normák életben maradjanak, s ezáltal egy komfortos, biztonságos helyen élhessünk.

A végrehajtó rendszer is formálja környezetét a maga igényei szerint. Kialakított több viselkedéskultúrát és intézményt, abból a célból, hogy követhető, biztos és gördülékeny legyen a kiszabott büntetés. Több fajta büntetési formát is ismerünk. A kisebb kihágásokat pénzbírsággal, munkával és egyéb bevett formával gyorsan egyenlíteni lehet. A komolyabb bűncselekményeknél ítéletet hoznak. A szabadságvesztésnek három fő formája ismert: fogház, börtön, fegyház. Emellett a világ egyes részein engedélyezett a halálbüntetés is.

A távoli helyeken egymástól függetlenül, izolálódva fejlődött a büntetés és annak végrehajtása. De mind egyfelé tart, és mondhatni ezt a szegmenst is elérte a globalizáció. A legkritikusabb kérdés mégis az, hogy életben maradhat-e a szemet szemért elv a huszonegyedik században?

Nem csak a filmvásznon él

De hogy is néz ki egy halálbüntetés? Az ítéletet a szabályoknak és törvényeknek megfelelően kihirdetik. Ez után a halálsorra kerül az elítélt, ahol hosszú várakozás után végre hajtják ítéletét.

Felmerül a kérdés, hogy joga van-e bárkinek is egy élet kiontására vonatkozó ítéletet hozni. Nagyobb büntetés lenne hagyni a tettest együtt élni bűne súlyával? Mindenkinek jár-e esély arra, hogy tanuljon hibáiból és felismerje cselekedeteinek súlyát? Mennyi bizonyítékkal a kezünkben lehetünk maradéktalanul biztosak valaki vétségében? Hány bűnesetet előzött meg a halálbüntetés elrettentő hatása? Mi a következménye az ilyen ítéleteknek? A végrehajtója az ítéleteknek is egy gyilkos? Meg fogjuk találni valaha ezekre a kérdésekre a választ?

A világon négy fő csoport létezik az országok között a halálbüntetéssel kapcsolatban képviselt álláspontjuk szerint: abolicionista országok, (semmilyen formában), a halálbüntetést csak rendkívüli bűntettekre alkalmazó országok,  de facto abolicionista országok (van halálbüntetés, de gyakorlatban nem hajtják általában végre őket), a halálbüntetést köztörvényes bűncselekményekre is alkalmazó országok.

2018. december 31.-én a következő a megoszlás az országok között:  abolicionista ország 106 db, a halálbüntetést csak rendkívüli bűntettekre alkalmazó ország  8 db, de facto abolicionista országok 28 db, a halálbüntetést köztörvényes bűncselekményekre is alkalmazó országok 56 db. Mint láthatjuk a világ nagy részén már nem végeznek ki embereket, 142 ország nem él ezzel a büntetési móddal. Viszont az országok egynegyede még igen, bár a mutatók szerint ez a szám évről-évre csökken.

A tényleges halálbüntetés még így is ritkának mondható. A felmérések szerint  Kínában szabják ki a legtöbb halálbüntetést egy évben. Ott több, mint ezer embert végeznek ki évente, de a kormány szigorúan titkosítja ezeket az adatokat.  A világban történő kivégzésekről további árulkodó adat lehet, az Amnesty International  2015-ben publikált felmérése, ahol  25 országban 1634 kivégzést dokumentált, amely 1989 óta a legkiemelkedőbb adat volt e tekintetben.

Komolyan itthon is beszélni kell erről?

Magyarországot közvetlenül a téma már nem érinti, az Alkotmánybíróság a 23/1990. (X. 31.) AB határozatával 1990-ben eltörölte a halálbüntetést. Az  utolsó halálbüntetés végrehajtására 1988. július 14-én került sor. A 28 éves fiatalember, Vadász Ernő büntetett előéletű csavargó volt, aki különösen kegyetlen gyilkosságért került akasztófára. Az utolsó halálos ítéletet dr. Nagy Zoltán bíró mondta ki, aki  életében először és utoljára hozott ilyen döntést.

Bár hazánkban az élő törvénykezés nem indokolja, hogy foglalkozzunk a kérdéskörrel, közvetetten mégis érintettek vagyunk a témában. Ezt alátámasztja Balázsy Péter gondolata is: “[a halálbüntetésnek] Visszaállítására  aligha van mód: a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fűzött Második Fakultatív Jegyzőkönyv; az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez (Római Egyezmény) kapcsolódó Hatodik kiegészítő jegyzőkönyv és Tizenharmadik jegyzőkönyv; valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája egyaránt tiltja a halálbüntetés alkalmazását. Közvetetten azonban hazánk is érintett lehet: a megtorlástól, így akár a halálbüntetéstől való reális félelem a hazánkba érkező külföldiek menekültkénti, oltalmazottkénti elismerését megalapozhatják. “

A halálbüntetést egyre több egyezmény tiltja. A népszerűsége is csökken a jogi világban, ezt mutatja az a tény, hogy egyre több ország tiltja be. És a gyakorlatban meg végképp kikopik a “divatból”. Hogy ez mit eredményez, azt majd a jövő megmutatja. Nekünk csak résen kell lenni, és követni az eseményeket, alakítani a véleményünket.

Kiemelt kép forrása: unsplash.com