Az Amnesty International transznemű aktivistájával, Horváth Noéval beszélgettünk a hormonok okozta változásról, családi kapcsolatokról és hasznos tanácsairól sorstársai számára.

Hogyan néz ki ma a transzok magyarországi helyzete?

Nemrég párommal elkezdtünk nézni egy sorozatot egy ausztrál női börtön mindennapi életéről. Amikor felbukkant benne egy transznemű elítélt is, meglepetten pislogtunk, hogyan kerülhetett a nők közé, hisz hivatalosan még férfinak számít. Szerintem mindenki sejti, a magyar jogrendszerben ez manapság hogy nézne ki.

A Pride megnyitón hallott beszéde után úgy éreztem, ki mással kéne beszélni a transzneműek magyar helyzetéről, mint egy aktivistával. Így találkoztunk Horváth Noéval a Jászai Mari téren, majd kerestünk egy kellemes kávézót, ahol betekintést nyerhettünk a transzok bonyolult életébe.

A blogodban nem találtam semmit arra vonatkozóan, hogy a nevedet miért, hogyan választottad. Hisz első hallásra a Noé a Noémi rövidítésének tűnik. Nem is szerettél volna teljesen másféle nevet magadnak?

Igazából ezt nem én választottam, az egyik munkatársam adta nekem az Amnesty-ben. Amikor elmondtam, hogy transz vagyok, kérdezte, hogy mi lesz a nevem. Akkor még nem tudtam, bár a Kristóf nagyon tetszett, de én-idegen volt. Nehéz azonosulni azzal a fiúnévvel, ami csak tetszik. A kollégám mondta, ha már Noémi, akkor lehetne Noé, ő akart már korábban így hívni, mert a Noémi túl hosszú. Ez után megtetszett, így maradt Noé. Nagyon tetszik ez a név alapból, és szépen szimbolizálja azt, hogy ugyanaz az ember vagyok, ugyanazok a gyökerek és alapok, csak egy kicsit átalakítva. Ráadásul a Noémi azt jelenti, hogy gyönyörűségem, a Noé pedig megnyugvás.

A családod előtt levélben bújtál elő. Hogyan élted meg ezt?

A levelem elküldését megelőző időszak volt számomra nagyon kemény. Két vagy három hónapig írtam, sok barátomnak megmutattam, hogy ez így jó-e, nem jó, átírjam, ne írjam, kiszedjem, beletegyem, mi legyen. Végül jól reagáltak a szüleim, nem volt nagy probléma. Nekem az segített a szüleimmel kapcsolatban, hogy nagyon határozottan képviseltem magam. Ha az ember úgy áll oda, hogy anya, apa, én ez vagyok, akkor kevés (vagy sok?) olyan szülő van, aki ne azt mondaná, hogy ha látom a gyerekemen, hogy ő így lesz boldog, akkor annak én örülni fogok. Az levelem egy határozott, mégis érzelmes írás volt, ahol lehetőséget adtam nekik arra, hogy ezt ne fogadják el. Úgy fejeztem be a levelet, gondolkozzanak, dolgozzák fel, olvassanak utána, beszéljenek róla, és ha készen állnak, akkor üljünk le együtt is. Ebben nyitva hagytam azt, hogy lehet, sosem fognak keresni, ettől nagyon féltem is. De egy nap után megkerestek, hogy mondjam el, mi ez az egész.

A blogodban arra vonatkozóan is találtam bejegyzést, hogy nehezen ment a családodnak az átállás, gyakran Noéminek neveztek még a coming out után is. Ez most hogyan alakul, mennyire sikerül nekik?

Még nem teljesen. Két hete is volt egy családi esemény, ahol még mindig ment a Noémizés, a nagymamám Noncsikának hív, ő elvileg nem is tudja, gyakorlatilag nem tudom, ez hogyan lehetséges. A szüleim azt kérték, hogy ne mondjam el neki, ami nagyon fura, hiszen nyílván látja, érzi a változást az arcomon, a hangomon. Mindig, amikor találkozunk – múltkor is – meredten ül és néz. Látom rajta, hogy érzi, hogy valami van, de nem mer kérdezni, én nem mondok semmit. Ez így elég furcsa helyzet. A szüleim próbálnak ráállni, hogy Noénak hívjanak, nem mindig sikerül. Anyukám ráállt arra, hogy nem hív sehogy, inkább csak azt mondja, hogy na, gyere. Apukám mondja, hogy Noé, de néha elrontja, a nővérem is igyekszik Noézni már. Még van hová fejlődni, de ha belegondolunk, a család az, aki 29 évig a régi nevemen hívott, úgy nehéz átállni.

Múltkor a legjobb barátnőm is oda szólt hozzánk, hogy lányok. Nehéz ez az embereknek még mindig, hogy átváltsák az agyukban.

Rosszul is érint téged egy ilyen botlás?

Nem vagyok sértődős típus, úgyhogy igazából nem. Nem zárkózok magamba emiatt. Tudom, hogy ki és mi vagyok. Azt is tudom, hogy ők hogyan ismertek meg, és ez egy nehéz folyamat. Szóval ezen nem szoktam megsértődni.

Elég sokat vártál a hivatalos papírokra, 333 napot említettél írásaidban utoljára. Tudsz hasznos tanáccsal szolgálni a sorstáraidnak, hogyan tudják ezt az időszakot átvészelni?

Kurva nehéz. Nekem az segített, hogy elhittem, egyszer minden rossz véget ér. Olyan nem lehet, hogy ez így marad örökre. A blogomban nem írtam a strasbourgi perről, tavaly nyáron a Transvanilla Transznemű Egyesülettel elindítottunk egy pert a magyar állam ellen, ami szintén sok reményt adott. Ha itthon nem történik semmi, akkor egy feljebb lévő európai bíróság majd azt mondja, hogy ezt így nem kéne. Azóta sem történt semmi, ez még mindig folyamatban van lassan egy éve, de szerencsére itthon felébredtek.

Nagyon közhelyesen hangzik, de azt tudom mondani, hogy nem szabad feladni. Tényleg hinni kell abban, hogy ez nem maradhat így. Bennem mindig ott volt a hit, hogy ez sikerülni fog. És sikerült. Higgyenek ők is ebben.

Megesett, hogy kételkedtél magadban, vagy a döntésedben? Felmerült benned bármi bizonytalanság?

A Pride megnyitóján a beszédemben említettem, hogy attól féltem, meg fogom magam gondolni, de nem. Soha, egyetlen egyszer sem merült fel. Sőt, életem legjobb döntése volt.

Bár a blogodban időnként említést teszel barátnőről, arról tudsz esetleg beszélni, hogy a hormonkezelés előtt és után hogy nézett ki az ismerkedés?

Sehogy, mert három és fél éve van egy párkapcsolatom. Mi még úgy jöttünk össze, hogy én Noémi voltam, és valamiféle leszbikus lány – bár ezt sosem szerettem, mert nem éreztem magam leszbikusnak, nem fogadtam el ezt a kategóriát. Két-három hónappal azután, hogy összejöttünk, volt egy Aurórás beszélgetés, ahol volt egy transz lány (aki miatt ráébredt önmagára – a szerk.). A barátnőm ezt végigkísérte. Előtte szimplán csajoztam, ahogy szoktak az emberek. Mindig hetero barátnőim voltak, úgyhogy a barátaim térítőnek neveztek. Nekem nincs ilyen tapasztalatom.

De hallok a sorstársaktól tapasztalatokat, ez nagyon nehéz ügy. Számomra is nehéz lenne, ha abban a helyzetben lennék. Nekem annyi a szerencsém, hogy elég nagy hangot kapott ez a kampány és sokan ismernek, így sokan tudják rólam. Nem is tudnám, hol lenne az a pont, ahol ezt el kéne mondani. Sokszor pont emiatt azt látom a transz közösségben, hogy transzok transzokkal járnak mert ez így egyszerűbb, megvan az elfogadás oda-vissza. De nagyon nehéz téma.

A hormonkezelés után vettél észre magadon értékrend változást? Lett valami fontosabb, kevésbé fontos? Van valami, amit másképp látsz?

Ami a leginkább változott, az az érzékenység, azt írtam is a blogban. Többségben lány barátaim vannak, és kevésbé bírom már a tipikus lányos csevejeket. Régen én is órákon át képes voltam beszélgetni pasiügyekről, nőügyekről, bármiről. De már kevésbé tudok huzamosabb ideig fókuszálni ezekre a beszélgetésekre. És ez nem azért van, mert nem érdekel, vagy nem szeretem, egyszerűen közbejátszik a hormon. Sokkal racionálisabb és célorientáltabb lettem, beszéljünk arról, hogy mi a megoldás, de ne lelkizzünk annyit. Értékrendem szerintem nem változott, nem kattantam meg a hormontól. A főbb dolgok maradtak. Szóval racionális szinten nem, inkább érzelmi szinten változtam.

Viszont a libidószintre nagyon rájátszott a hormon, azt nagyon durva volt érzékelni. Egyszer volt egy ilyen pillanatom, mentem az utcán és szembe jött egy csaj, és elkezdtem nézni a melleit. Nem értettem mi történik az agyamban, régebben ilyen nem volt. Nem konkrétan bámultam, de rajtakaptam magam, és jó pár ilyen szituba keveredtem, hogy jobban megnéztem a lányokat, mint korábban. Szóval nem csak arról volt szó, hogy több alkalommal vágytam szexuális érintkezésre.

A pszichológus miben tud segíteni, illetve mennyire kötelező beszélni vele, mielőtt elindítod a nemváltási folyamatot?

A hivatalos rész úgy néz ki, hogy el kell menni egy pszichológushoz, egy pszichiáterhez és egy nőgyógyászhoz – ha transz nő vagy, akkor urológushoz. Kérni kell három szakvéleményt. Kérdeztem a transz csoportban pszichiáterrel kapcsolatban, hogy kivel van jó tapasztalatuk, és akit ajánlottak, már ismertem máshonnan. Érdekes volt, mert bementem, elmondtam, hogy mi a helyzet, és fél óra múlva ott volt a kezemben a szakvélemény. A pszichológus hosszabb volt, ott három-négy alkalommal voltam. Teszteket kellett kitöltenem, beszélgettünk, de ott inkább azt mérik, hogy van-e bármiféle mentális probléma, ami miatt nem tud az illető felelősségteljesen dönteni. Igazából az ok-okozati összefüggés a lényeg, hogy fel tudja-e mérni, ha belekezd az egészbe, annak milyen következményei vannak. Kérdeztem a pszichológust, hogy a személyiségzavar kizáró ok-e, és azt mondta, hogy nem. Ha ő úgy ítéli meg, hogy az életminőséged javulni fog attól, ha a saját nemednek megfelelően élsz, akkor nem hátrány. Én ettől függetlenül négy és fél éve járok terápiára, és amikor elkezdett ez a transz dolog körvonalazódni az agyamban, akkor bekúszott ez is a beszélgetésekbe. Miután elkezdtem a tranzíciót akkor heti egy helyett kétszer jártam hozzá, szükség is volt rá érzelmi okokból és a hosszú várakozás miatt. Illetve a tranzíció sok régi, gyerekkori elnyomott dolgokat a felszínre hozott. Az egész gyászfolyamatot segített megélni, hogy elköszönjek a női énemtől, sokfélét le kellett zárni a hormon miatt. Mindenkit elküldenék pszichológushoz, mert tényleg jót tesz, sokat segít annak, aki belekezd ebbe, hogy folyamatosan tud egy szakemberrel konzultálni.

A magyar iskolákban mondhatni gyászos a szexualitással kapcsolatos felvilágosítás. Lenne ötleted, javaslatod, hogyan lehetne ezen segíteni? Kifejezetten a transzneműeket figyelembe véve.

Nekem volt pár előadásom felnőttek körében, és az ugyanúgy be lehetne vinni iskolákba is. Szerintem az nem hiteles, amikor a gyerekek elé áll random valaki, aki nem érintett a témában, és mesél erről. Az én előadásaimban a saját sztorimat tudom elmesélni.

Nemrég a Nyitottak vagyunk meghívott a Pride hónap alatt egy előadást tartani, és bár csak negyed órát beszéltem, mindenki ült és ámulva hallgatta a történetemet. Így könnyebb megérteni, pont ezért kezdtük el ezt a kampányt az Amnesty-nél, mert egy személyes példán keresztül bemutatni a dolgot, sokkal valóságosabb. Sok ilyet kéne csinálni, csak kevés transz ember van, aki ezt meri vállalni nyilvánosság előtt. Én nagyon szerencsés vagyok, hogy elfogadta a családom és a környezetem, a munkahelyem támogatott ebben, és nem volt veszíteni valóm. Ezért is vágtam bele, mert már nem féltem, és ebben a kampányban azok helyett is beszéltem, akik nem beszélhetnek.

Az utóbbi időben elég szélsőséges megnyilvánulásokat hozott felszínre a magyarországi családértelmezés és a családalapításra vonatkozó jogok helyzete. Te hogyan tudnád definiálni a családot?

Nyilván pont nekem mindegy, hogy férfi vagy nő, vagy két-három-négy ember. Ha nagyon röviden kéne: egy kapcsolat, ahol szeretik és tisztelik egymást a felek. Nyilván ez hozza magával, hogy boldogok. De ezen felül tökmindegy, a többihez senkinek semmi köze.

Ti gondolkoztok családépítésben, gyermekvállalásban a későbbiekben?

Igen, abszolút. Szeretnénk gyereket. A külső megtermékenyítés lehetséges. Az örökbefogadásról nem is beszéltünk, mert ha közös nem lehet, akkor legalább egyikünké legyen biológiailag. Barátnőmnek volt olyan gondolata, ha nem lehet közös és az enyém, akkor ne legyen az övé sem és fogadjunk örökbe, de erről lebeszéltem. Arról is volt szó, hogy az én petesejtemet megtermékenyítik külsőleg, aztán beültetik és ő szüli meg, és akkor mindenki beleadott valamit, de ez nem lehetséges Magyarországon. Végül ezt is elengedtük. Lehet spermát rendelni az interneten egy dán spermabanktól és szárazjégben elküldik postán. Egész profilja van a donoroknak hanganyaggal, gyerekkori képekkel kiegészítve, adatok a spermáról, árkategóriák. Szóval úgy néz ki, hogy barátnőm fog szülni. Nehéz volt megbirkóznom azzal, hogy nem lehet saját gyerekem. De visszatérve a családra, nem ettől lesz sajátom a gyerek, vagy boldog, hogy az én génjeimet hordozza-e vagy sem. Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak, ugyan úgy a saját gyermekem lesz attól, hogy én nevelem fel.