A lehetséges világok legjobbikában élünk – ezt beláthatjuk, ha elfogadjuk, hogy ez az egyetlen létező világ számunkra. De nem egyszerű elfogadni, és sokan, sőt, valahol kicsit mindenki a lehetetlen világok legjobbikát akarja. Itt vagyok például én az idealizmusommal. Vagy az édesanya, filmünk főszereplője a delírium- és drogfüggőségével. És a 8 éves kisfia, aki ezzel szemben a kezdetektől tudat alatt elfogadta a leibnitz-i tételt, és az életét, ami akkor és ott nem lehetett jobb.

A lehetséges világok legjobbika (Die beste aller Welten) Adrian Goiginger 27 éves osztrák rendező filmje, melyben saját gyermekkorának egy szeletét osztja meg velünk. Ezt a nagyon személyes és mégis borzasztóan aktuális történetet 2017-ben mutatták be, és rögtön egy sor elismerést zsebelt be, többek között az Osztrák Filmdíjat és a Berlinálé egy díját. Én a Szemrevaló Fesztivál keretében a budapesti Művész Moziban néztem meg egy olyan vetítésen, ahol a rendező és a producer maga is jelen volt meghívott vendégként.

A film magával ragadó ritmussal vezet minket végig a drogos anyuka és fia kapcsolatának és küzdelmeinek történetén. A nézőpontban furcsa kettősség érezhető: főleg Adrian 8 éves szemével követjük végig az eseményeket, így néha hátborzongatóan hétköznapinak és természetesnek hat a trainspotting-i mélységekbe lelógó salzburgi drogosok világa. Sőt, a film zenéje eufórikus hangulatba öltözteti a csapat drogozós-iszogatós jeleneteit, mutatva, hogy a fiú ezeket pozitívan élte meg, ami összecseng azzal, ahogy a rendező magyarázta a film címét: neki 8 évesen, az adott körülmények között nem lehetett jobb világa. Emellett ott van a mi saját szemszögünk, a felnőtt tisztánlátással a helyzetben észrevett tragikum, ami át-át buggyan a fiú tudatalattijába, de feldolgozni nem tudja, így gyermekként egy szörnyet teremt belőle egy általa íródó mesében. Párhuzamosan látjuk a szörny ellen küzdő középkori harcos, és a függőségét a fiáért leküzdeni igyekvő édesanya harcát. És ezek – ahogy jó párhuzamosokhoz illik – találkoznak a film tetőpontján Adrian traumák hatására kibillent valóságában.

Drogok elleni küzdelemhez nem elég, hogy a rendőr bácsi elmenjen egyszer osztályfőnökire és elmondja, hogy a drog az bizony rossz. Ilyen filmekre van többek között szükség, ami egy érthető helyzetből, egy hozzátartozó szempontjából mutat be egy szerhasználót, mert ez motiválhat arra, hogy elgondolkozzunk a problémán. Hogy ez probléma. Probléma, ha valaki, akit szeretsz, meg sem mozdul, amikor segítségért kiáltasz. Probléma, ha valaki, akit szeretsz, képen röhög, amikor te majdnem elsírod magad. Ha a legnagyobb mélységben látod, és nem tudod kihúzni onnan, bárhogyan is próbálkozol.

A film azért tud hatni, mert tudjuk, hogy az a szörny nem csak a mozivásznon létezik, hanem rengeteg emberben ott él, rombolja szét az életüket és a kapcsolataikat. Ma már alig találkozunk olyan fiatallal, aki ne próbált volna ki valami illegális szert, és elég egy labilisabb pszichés alkat vagy egy nehezebb periódus a rászokáshoz, amiből csak szenvedésen át vezet kiút – és ezt nem sokan képesek vállalni vagy kibírni. A gyermekvédelmisek elől bujkálás, a delíriumban fekvő családtagokra rázárt ajtók és a házi drogkészítés messze nem olyan ritka, mint ahogy azt a vetítésen megjelent német és osztrák vendégek között el tudtam hitetni magammal.

Illetve ott is csak egy pillanatig, amíg a stáblista után rendező fel nem tűnt a vászon előtt, mosolygósan, és beszélni nem kezdett: íme Adrian, a kisfiú, aki közben felnőtt. A hatás kedvéért valószínűleg, én direkt nem értettem meg előzőleg, hogy ez egy önéletrajzi film a rendező részéről, így külön sokkolt a névegyezés és az összefüggés felfedezése. Gondolom, enélkül is működik a film, kicsit nehezen emészthető, de rengeteget ad. Csak ajánlani tudom mindenkinek, zsepit nem árt bekészíteni!

Szerző: Szücs Anikó

Kiemelt kép forrása: diebesteallerwelte.at