Mit lehet tenni akkor, ha egy nő a saját elnyomott nőiességét hiányolja a legjobban? Transzneműként erre nehéz válaszolni, hiszen egyáltalán nem irigyelni való helyzet, ha az ember úgy akar megfelelni sajátmagának, hogy közben másnak sem akar fájdalmat okozni.

Ö. Ivettel a Görbe Bögre kávézóban találkoztam, hétköznap délutáni megjelenésében is nőiesebb volt, mint én az utóbbi időben bármikor. Az utcán szembe találkozva nem mondtam volna meg róla, hogy nemrég még önmagát elnyomó nőként, férfi testben tengette napjait. Sorstársaihoz hasonlóan az ő története sem indult könnyen, hiába volt sikeres a karrierjében, és volt boldog feleségével. Az önmegvalósítás és tranzíció útjára lépve, mint egy lepke bontakozott ki fojtogató bábjából, és soha nem érezte még ilyen jól magát. Beszélgettünk a női énje felfedezéséről, testének hormonok okozta változásáról és a transzneműek itthoni helyzetéről.

Mikor és hogyan jöttél rá, hogy transznemű vagy?

Olyan családból jöttem, ami nem kifejezetten fóbiás, de nem volt preferálva a másság. Gimis koromban előfordult, hogy otthon felvettem női ruhadarabokat, de megesett, hogy iskolában is volt rajtam harisnya, csak erről senki nem tudott. Ez sokáig ment így. A húszas éveim elején jutottam el oda, hogy crossdresser, vagy transzvesztita vagyok. Volt már fogalmam a transzvesztitizmusról, viszont a transzneműségről nem sokat tudtam. Sőt, azt sem tudtam, hogy van különbség a kettő között. A húszas éveim közepére jutottam el oda, hogy elmentem meleg bárba női ruhában, de még akkor sem ismertem be magamnak. Az már elhangzott, hogy a lelkem mélyén van valahol egy leszbikus nő, de az volt a fejemben, hogy én ezt keretek között tudom tartani. Vágytam arra, hogy nőként prezentáljak, és mélyebben is azonosultam a nőkkel.

A sikeres nők voltak mindig a példaképeim, mint Xéna vagy Wonderwoman. Ők mind olyan erős karakterek, feminista idolok, akikkel tudtam azonosulni. Meghatározó volt, amikor először találkoztam olyan transznemű nővel, aki még tranzíció előtt volt. Beszélgettünk, és kezdett megmozdulni bennem valami. Pont akkor ismertem meg valakit, aki később a feleségem lett. Elnyomtam ezt az érzést tudat alatt, nem is gondoltam végig, hogy mit csinálok. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a nőt, akivel leélem az életemet. A crossdressing-gel is felhagytam. Így éltünk 9 és fél évet, ami idő alatt egyre gyakrabban voltam depressziós, egyre nehezebben másztam ki belőle, de sose tudtam megmagyarázni az okát. Kiégésre gondoltam, szoftverfejlesztő vagyok, ebben a szakmában ez elég gyakori. Egy hosszabb szabadság alkalmával előkerültek a régi női ruháim, és rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam abban a pillanatban, amint felveszem őket. Akkor esett le a tantusz, hogy talán ez kicsit több volt, mint transzvesztitizmus, és akkor kezdtem jobban kutakodni.

A környezeted hogy fogadta az átalakulásodat?

Egy átlagos transzneműhöz képest nagyon szerencsés vagyok. Csúnya történeteket lehet hallani, kezdve a kitagadástól, az utcára kerülésen át, a munkahely elvesztéséig. Ehhez képest nálam más a helyzet. A munkahelyemet meg tudtam volna tartani, de mégis eljöttem onnan, mert nem volt teljesen tökéletes a légkör. Néhány ember éreztette velem, hogy számára nem teljesen elfogadható a helyzetem. Inkább átmentem egy olyan céghez, ami kifejezetten LMBTQ barát, ami szerencsére nem volt nehéz, mert hiányszakmában dolgozom. Szert tettem egyfajta szakmai hírnévre az átalakulásom előtt, ezért a munkatársaimnak a fele biztosan tudja rólam, hogy transz vagyok, a másik fele pedig a többiektől hallotta. Ennek ellenére senkiben fel sem merül, hogy nekem nem a női mosdóban lenne a helyem, vagy, hogy ne a női nevemen szólítana.

A barátaim is nagyon jól fogadták. Akik nem, azokkal előtte sem voltam igazán jóban. A szüleim voltak kemény dió, sokáig nem mertem nekik elmondani. Egy héttel a hormonkezelés megkezdése előtt vallottam színt, mindentől függetlenül elég rosszul fogadták. Mostanra elfogadták a helyzetet, de ennek ellenére még nehéz nekik. A feleségem az elsők között volt, akinek elmondtam, ő bevallotta, hogy részéről nem működik tovább a kapcsolatunk, ha én tranzícionálok. Emiatt fél évvel el is halasztottam a folyamat kezdetét, szerettem volna kideríteni, hogy van-e valamilyen más megoldás. Egy ideig csak ritkán öltöztem női ruhába, úgy mentem el otthonról, de ez nem működött hosszútávon, ezért végül elköltözött. Azonban végig támogató volt, máig azt mondja, hogy ez volt a helyes lépés részemről.

A hivatalos papírjaidat sikerült már megszerezned?

Nem, továbbra is a férfi nevem a hivatalos, a személyimen pedig még mindig a régi, borostás fotóm van. Egy-egy postai ügyintézés néha viccesen tud alakulni, néha viszont nagyon kellemetlen. Amikor új útlevelet csináltattam, mielőtt Amerikába mentem, először nem akarták elhinni, hogy a régi az enyém, meg kellett győznöm az ügyintézőt, hogy pont azért akarok másikat, mert nem hiszik el, hogy az enyém. Aztán gond nélkül lefotóztak.

A párkereséssel kapcsolatban mi a tapasztalatod?

Ebben a helyzetben az a szerencsésebb, ha az ember a nőkhöz (is) vonzódik. Nekem előtte is nőkkel volt kapcsolatom, és azóta is, hogy nőként élem az életem. A férfiak önérzetét általában sérti, ha egy transz nővel van dolguk, hiába tetszik neki külsőre. Leszbikus körökben nekem az a tapasztalatom, hogy a nagy részük teljesen ki van békülve a transzneműekkel. A tranzícióm óta az első kapcsolatom egy szintén transz nő volt, a mostani párom pedig egy teljesen átlagos, cisznemű pánszexuális nő.

Milyen transz közösségekben mozogsz otthonosan?

Van három magyar Facebook csoport, azok közül az egyik nem túl aktív, a másik kettő viszont igen. A Transvanillának van egy saját, zárt csoportja, a másik a Transz Zóna, ami egy teljesen független kezdeményezés, azt hiszem az utóbbiban többen is vannak. AZ online közösségeken kívül a Transvanilla Transznemű Egyesülettel állok kapcsolatban, aminek borzasztóan sokat köszönhetek. Az, hogy a tranzícióm viszonylag zökkenőmentes volt, nagyrészt nekik köszönhető. Ők próbálnak tenni azért, hogy a nem- és névváltás befagyasztása is megszűnjön. Az közösségi terükbe, a TámPontban sűrűn megfordulok. Rendeznek társasjáték esteket, önsegítő kört, olvasó kört, de nehéz is mindent felsorolni, akit érdekel, Facebook-on keressen rá a szerveztre. Nagyon sok remek programjuk van, akár nem csak transzoknak. Az egyik programot én vezetem, a TranszFeminim smink workshop-ot, ahol bárkit nagyon szívesen megtanítok arra, hogyan tud külsőleg is nőt varázsolni magából, ha még nem szed hormonokat, vagy hogyan teheti magát még nőiesebbé, ha már igen. Illetve vannak Tám-Órák, ahol segítenek hivatalos ügyeket intézni.

A hormonok hatására vettél észre magadon olyan változásokat, amiket kifejezetten „női” dolgoknak tartasz?

Egy-két helyzetben inkább csak szabadabb vagyok. Például, ezelőtt gyűlöltem ruhát venni magamnak, ma már az egyik kedvencem időtöltésem a plázázás. Valószínűleg ez fog változni, mivel eddig egy teljesen új ruhatárat kellett kialakítanom magamnak, nem csak a kikopott darabokat cserélni. Férfiként teljesen elhanyagoltam magamat, hiszen nem tudtam úgy kinézni, ahogy szerettem volna, nőként ez is megváltozott. Nagyon sokat fogytam, figyelek az étkezésre, sportolok, adok a megjelenésemre. Szerintem csak ezekben van változás, megengedem magamnak azokat, amikre eddig csak vágytam. Illetve a bőröm sokkal szárazabb lett, már én is többször kenegetem magamat krémekkel, és a világ 5 fokkal hidegebb hely lett számomra. A legtöbb dologban viszont nem változtam: továbbra is szoftverfejlesztő vagyok; szeretek programozni; ugyan olyan vezető vagyok; ugyan olyan erélyesen tudok felszólalni, ha kell; ugyan úgy vezetek. De miért is változott volna bármi is? Ezelőtt is nő voltam, csak nem mutattam meg a világnak. A személyiségem is csak annyiban változott, hogy most már teljesen magamat adom, nem rejtem el a női tulajdonságaimat.

Mi a véleményed arról, hogy beszüntették a hivatalos nemváltoztatást?

Úgy vélem, hogy ez kifejezetten az a szituáció, amikor pusztán félretájékozottságból, vagy kevés ismeret miatt emberek félre értenek egy fogalmat. Nem feltételezem, hogy gonosz céllal hoznak döntéseket, de maga a tett az gonosz. Hiszek annyira az emberiségben, hogy ha valaki érti, hogy amit tesz miért rossz, akkor nem tenné. Szeretem azt hinni, hogy ez inkább tudatlanságból fakad, mint rossz szándékból, vagy politikai tőke kovácsolásából.

Nagyon remélem, hogy ez változni fog, mert mégsem egy úri mókáról beszélünk, hanem egy alapvető emberi jogról. A transzoknak alapvetően nehéz utat kell bejárniuk, amíg magukban is felismerik, elfogadják, felvállalják azt, ami történik velük. Ehhez még nem hiányzik senkinek egy társadalmi korlátozás, hiszen erről tényleg nem tehetünk. A testet tudjuk módosítani a helyes irányba, a szellemet viszont nem, és szerintem az a fontosabb, ami a fejünkben van, nem pedig az, ami a lábaink között. A test csak egy fizikai valóság, amit hozzá lehet igazítani a tudati valósághoz.

A nemi jogi elismerés két szempontból nagyon fontos: az egyik, hogy sok embernek okoz komoly frusztrációt, ha a volt nevén szólítják, amit én is gyűlölök, nem vagyok hajlandó kimondani; a másik pedig az, hogy adott helyzetben kellemetlenséget okoz, vagy veszélyes is lehet, hogy olyan ember előtt kell felvállalnom magamat, akiről nem tudom, hogy barát, vagy ellenség, hogyan fog reagálni.

Mit tudnál tanácsolni azoknak az embereknek, akik úgy érzik, hogy talán ők is transzok, de külső nyomás hatására ezt teljesen elnyomják magukban?

Nekem sokat segített, hogy eljártam az önsegítő körbe, azt nagyon tudom ajánlani, azoknak is, akik egyáltalán nem biztosak magukban. Ha erre nincs lehetőség, mert nem budapesti az illető, akkor a korábban említett Facebook csoportokat javaslom, kezdjen el ott beszélgetni. Ha nincs egy tiszta kép arról, hogy milyen valójában egy transznemű, akkor könnyű bemagyarázni, hogy ő nem olyan. Előrelépés, ha beszélget pár transzneművel, megismeri az útjukat. Megnyugtató tudni azt, hogy azok a buktatók és kérdések nem csak az én életemben merültek fel, hanem másnál is hasonlóan jelen voltak. Nagyon nagy segítség lehet azt tudni, ha valaki más is átélte ugyan azt, amit én. Illetve van néhány nagyon jó regény, önéletrajzi könyv ilyen témában, az egyik kedvencem Laura Jane Grace amerikai zenész önéletrajzi regénye. Ajánlom még a Mindig ez van című könyvet Laurie Frankel-től, ami azt mutatja be, hogyan élik meg a szülők a transznemű gyerekük előbújását, és az ember megérti azt is, hogy a szüleinek mennyire nehéz lehet. Nyilván magának az egyénnek is borzasztó nehéz végig csinálni, de a szülőket és a környezetet is meg kell érteni, és tudomásul venni, hogy ez nekik is nehéz. Aki ilyesmin gondolkozik, azt csak bátorítani tudom, és kitartást hozzá.