A XX. század nagy hárborúit megismerni rövidesen már csak könyvekből és filmekből fogjuk. A résztvevők száma folyamatosan csökken az idő előrehaladtával. Bármely megbízható cikk, előadás, könyv ellenére, a leghitelesebb forrásnak mégis az számít, ha az eseményeket megélő számol be az általa tapasztaltakról. A világháborúk végkimenetelével kapcsolatban még a témában jártasabbak véleménye is megoszlik, hogy mennyire volt igazságos, vagy sem. Bármely oldalról nézzük, egy dologban mind egyetérthetünk: A győztesek írják a történelmet.

Mi történhet akkor, ha egy magyar, egy német, valamint egy angol túlélő/résztvevő találkozik közel 80 év távlatában? Vajon fennáll a történelmi nézeteltérésekből fakadó sztereotip utálat? Beszélhetünk-e magánéletről ebben az időszakban? Révész Bálint “Nagyi projekt” című filmje testközelből ad lehetőséget betekinteni a nagy találkozó részleteibe és tárja elénk annak körülményeit.

Sokan a dokumentumfilm kifejezés hallatán önkéntelenül is valamiféle vontatott, lexikális tudással telepakolt, rövidített tankönyvre gondolunk, amit egy számonkérés előtt megnéztünk a jobb jegy reményében. A projekt messze elkerüli ezt, ezzel is felülkerekedve műfaji besorolásán. A megszokott elemeken túl néhol úgy éreztem, mintha egy vlogolás kellős közepébe kerültem volna, a következő pillanatban pedig egy FPS játék gameplay videója tárult elém. Meglepő fordulat volt, amikor egy olyan mélyenszántó téma kitárgyalása, mint gyilkosság, bosszú, holokauszt, szexualitás, hirtelen átcsapott pár srác képzeletbeli lövöldözésébe. Az új gondolatokon túl, ezek a szokatlan elemek teszik igazán egyedivé a filmet, és ilyenből bőven akad.

A történet középpontjában a Brightoni Egyetem egy baráti társasága és nagymamáik állnak. Az unokákkal való beszélgetések során tudhatjuk meg, hogyan is látta a II. világháborút egy kém, egy táncosnő és egy holokauszt túlélő. Ugyanazon esemény, mégis merőben eltérő beszámolók. Ezzel párhuzamosan, werkfilm-szerű stílusban láthatjuk az ifjabb generáció hozzáállását a témához, saját gondolataik megelevenedését, hogy olykor még maguk sem képesek történelmi örökségeiket feldolgozni, azzal szembenézni. Az ilyen feszültség feloldása hajlamos átcsapni megosztó megnyilvánulásokba, ami egyesek szemében újdonságként hathat, mások számára néhol kiválthatja a szekunder szégyenérzetet. Ez nagyban múlik a néző korán, valamint életfelfogásán.

Olyan érzésem volt a filmet követően, mintha egy centrifugából jöttem volna ki. Rengeteg kérdés, amit alapvetően nem mernénk feltenni, váratlan reakciók és válaszok, meglepő effektek és képi világ. Számtalan gondolat, kissé rendezetlenül, egy halomban, ami társult egy erős hiányérzettel. Eleinte úgy éreztem, mintha elfelejtették volna lezárni a filmet, majd rájöttem, hogy ez a néző feladata. A következtetés levonása teljes mértékben egyénfüggő.

Számomra a legnagyobb kérdés, ami indirekt módon kerül kifejtésre, lényegében az, hogy a jelen kor generációi készen állnak-e felmenőink hagyatékának méltó módon történő közvetítésére, megőrzésére? A filmmel lényegében, a szülők generációjának kihagyásával, létrejön egy régóta várt híd, de ez mennyire tűnik járhatónak?

Elengedhetetlennek tartom, hogy a megszokott konvencióktól eltérő módon kerüljön feldolgozásra a téma, viszont néhol úgy éreztem, hogy még érni kéne ehhez. Remek kiindulásnak tartom a művet, ami felhívja a figyelmet az idő múlására, valamint arra, hogy még nem késő megnyílnunk a múlt felé. Ahhoz, hogy a jelenben éljünk és jövőnket formáljuk, szükséges minél teljesebb képet kapnunk történelmünkről.

Te megkérdezted már nagyszüleidet, hogy mit éltek meg?

Kiemelt kép: filmhet.hu