A Megszállás 1968 egy 5 részből felépülő dokumentumfilm a ’68-as Csehszlovákiai eseményekről. Öt érintett nemzet – mind az akkori Varsó Szerződés államai – katonáinak és civiljeinek részvétele, tapasztalatai kerülnek benne bemutatásra különböző aspektusokból. A filmet a Verzió Filmfesztivál keretében ismertem meg, ami idén „A világ legfrissebb lenyomata” címet viselte.

Mi is történt 1968-ban? Igazából könnyebb lenne választ adni arra a kérdésre, hogy „Mi nem történt 1968-ban?”. A párizsi és olaszországi diáklázadások, a szexuális forradalom, és Martin Luther King meggyilkolása mellett a Szovjetunió történetében is fontos ez az év: az úgynevezett „Prágai tavasz” éve. Amikor Csehszlovákiában az újonnan kinevezett főtitkár, Alexander Dubcek megkísérelt emberarcú szocializmust megvalósítani országában: eltörölte a koncepciós pereket, a sajtócenzúrát, a politikai foglyokat szabadon bocsátotta, és ez így folytatódott volna, úton a demokrácia felé, ha a Szovjetunió nem lép közbe. Viszont a vezetők féltek attól, hogy a többi szocialista országban lázadások törnek ki a cseh példa hatására, így orosz, lengyel, kelet-német, bolgár és magyar csapatokkal megszállták az országot, ahol rövidesen helyre állt a régi rend.

A filmünkben az az egyedi, hogy ezek a történelmi tények csak keretet, alig érzékelhető hátteret adtak a valódi tartalomnak. Inkább az eseményeket átélők konkrét tapasztalatairól szólt – nem csak történelemkönyvben bevezethető dolgokról, hanem apró részletekről, életszagúvá téve a múltat, és közelebb hozva azt a nézőkhöz.

Számomra magyar nézőként a magyar blokk volt a legérdekesebb. A Domborovszky Linda által rendezett film-mozaik volt a „Piros rózsa – Barátság és szerelem megszállás idején” című rész. A rendezés szokatlan volt, és szimpatikus: a szereplők – a történések tényleges átélői, magyar katonák – egyenruhájukba bújtak, elutaztak a helyre, ahol állomásozott ’68-ban a csapatuk, és bemutatták, eljátszották, hogy mivel teltek anno a napjaik. Emellett megvoltak benne a klasszikus dokumentumfilm üldögélős-mesélős részei, de azok is mind ott a helyszínen. Ez a módszer két szempontból is hatékony: egyrészt pszichológiából ismeretes, hogy az emlékek annál könnyebben előhívhatóak, minél több elem van jelen a felidézendő eseményből. Itt ez a helyszín, a ruha, a társak, és az akkori tevékenységek újrajátszása volt, ami előhívta a ma már megöregedett katonákból a legérdekesebb sztorijaikat. Másrészt a nézőnek is jobban meg marad, hogy mit csináltak például a katonák szabadidejükben, ha erre nem csak egy auditív inger érkezik az események elbeszéléséből, hanem látja is a cselekvések elvégzését részletesen.

Mozinézőként és történelem módszertant tanulóként is pozitívan értékeltem ezt a filmet: nem a tények szaporításával rágta a számba a múlt eseményeit, hanem közelebb hozta hozzám az átélőit. A személyes hangvételű történetek a tényekhez képest súlytalanok, és épp ezzel sugároznak hitelességet és teszik életszerűvé a történelem e szeletét, ténylegesen valakinek az egykor átélt valóságaként bemutatva.

Kiemelt kép: www.slingshotfilms.it/occupation-1968/

Szerző: Szücs Anikó